"Nagyon jól haladsz, ügyesen nekiveselkedtél az anyagnak. Irigyellek. Olyan jól sikerült... Biztosan ezért is érzem annyira deprinek magam, mert te haladsz, én pedig nem. Már értem, miért vagyok nyugtalan..."
Ismerős?
Egy hétköznapi mondat, egy kiinduló helyzet, áthajlás egy másik gondolatba... és voilá! Máris megalkottunk egy duplacsavart. Önmagunk észrevétlen átverésének dupla csavarát. Másokkal szemben, mint ahogyan mások is velünk szemben.
Mi is volt az igazi üzenet?
- bámullak, mert haladsz
- irigyellek, mert nekilendültél
- olyan jó lett
- depris vagyok, mert te haladsz, én pedig nem
- nyugtalan vagyok
tehát az üzenet: TE haladsz, én nem, TE sikeres vagy, én depris. ---- HA TE előbbre haladsz, ez azzal jár, azt váltja ki, hogy én lezakkanok. (A TE sikerednek az az ára, az a kihatása, hogy ÉN nem vagyok sikeres)
Ezt akartam valóban kifejezni? Vagy ezt IS ki akartam fejezni?
Ha őszintén mélyen magamba nézek, és megkérdezem újra: biztos vagyok benne, hogy mélyen, legbelül nem mégis csak ezt akartam kifejezni? A szemrehányást? Az összefüggést? A (rossz) kihatást?
Elgondolkodtató. Nem kell hozzá más, csak őszinteség. Nem mással, önmagammal szemben.
Hányszor mondjuk észrevétlenül a dícséret leple alatt egy szuszra a szemrehányást is??
Hányszor semmisítjük meg észrevétlenül a kimondott jónak a hatását?
Hányszor kötjük láthatatlan kötelékkel össze a hallott jót a rosszal, hogy aztán szemfüles tudatalattink számunkra nem tudatosan érzékelt összefüggéseit belefolyassa a döntéseinkbe?
Legközelebb azt mondom: - Jól haladsz, szuper!
(és befogom a számat, és NEM most mondom, hogy szarul vagyok, mert látom a sikeredet, mert az ráébreszt a saját sikertelenségemre - ezt egy másik pillanathoz kötöm majd. Amikor nem lesznek láthatatlan zsinórok a dícsérethez kötve. Hadd maradjanak önmagukban. Hadd hassanak önmagukban, (elő)ítélet nélkül)
Számomra ez volt a mai nap nagy felfedezése.
