Átpakoltam a fél lakást, a terhektől (leginkább lelki terhektől) való megszabadulás nem megy olyan gyorsan, mint az várható lenne, illetve pontosabban fogalmazva: mint ahogyan azt ÉN elvárom. (Nem, direkt nem írtam elvárnám-ot, mert nem várnám, hanem várom!!!)
Miután a lelki teher nem egy fogom-magam-és-kidobom-a-cuccot-egyben-az-ablakon attrakció, ezért kénytelen vagyok áttelepíteni valami másra a kidobhatnékom-van-érzést.
Elkezdtem kidobálni feleslegessé vált (de eddig még nem volt szívem megszabadulni tőlük) dolgaimat. Ez elvi szinten szuper módon működik, mindig is a praktikus részleg okozott gondot nekem...
Elakadtam. Legszívesebben megfognám a lakás 4 sarkát (jó, persze csak elméletileg 4sarkú a lakás!!!) és mint egy jó kis régimódi pokrócot, kidobnám mindenestől, és ÚJRA kezdenék mindent! Tiszta lappal... micsoda szép álom, üres pénztárcával az ilyet nehéz tiszta lapozni. (Ilyenkor esik át az ember a ló másik oldalára és elkezd magában sikoltozni: Atyavilág! Egy egész élet nyomától fosztottam meg az emberiséget, de leginkább önmagamat!)
Jó, hablatyolás vége, már én magam sem tudom, hány szálon fut a gondolatmenet.
Szeretnék több teret, átláthatóságot az életemben, és úgy vélem, ennek egyik járható útja az, ha kidobom a lakásban szemrehányó pillantásokat rám vető dolgokat, melyek vagy arra emlékeztetnek, hogy mit nem csináltam, illetve ha már megcsináltam, miért is nem csináltam szebben, jobban, 10000%-osan, vagy pedig valami rossz emléket idéznek fel.
Fura módon az éjszaka közeledtével éledek fel, és látom magam előtt felszabadultan, hogyan is kellene a holnapi napot levezetni, energiával telten örülni (??) a napnak, alig várni, hogy felkelhessek, és nekirohanhassak (nem, nem az első akadálynak!!) a világnak, a világmegváltásnak.
Aztán a realitás hamar behozza lemaradását: örülök, ha fél 2-kor lenyugszom annyira a feléledésből, hogy el tudjak aludni. Másnapra pedig valahogy eltűnik az elán, az energia.
A jó az, hogy emlékszem az érzésre, tudom, hogy elő tudom hívni, és még megvan, rejlik mélyen.
A rossz, hogy az éjszaka valahogy mindig elnyeli.
A jó, hogy keresem az érzést, és újra és újra akarom.
A rossz, hogy ez nem elég.
A jó, hogy előbb-utóbb meg fogom találni!
A rossz, hogy nem tudom, mikor.
De a jó, hogy tudom, valamikor mégis!!
2012. január 14., szombat
Hosszú idő után
újra lélegzem. Persze, csak átvitt (illetve szerencsére nemcsak átvitt) értelemben.
Nem is tudom, hogyan sikerült itt kikötnöm most. Nem volt betervezve, így alakult. Ugyanúgy, mint ahogyan az eltűnésem is anno.
Hirtelen történt. Még önmagam számára is. Megdöbbentő látni, hogy a lélegzetnyi kihagyás tulajdonképpen félévnél is hosszabbra nyúlt.
Hibernáltam magam, megragadtam egy ponton, kerékbe tört az életem. Na, nem akarom tovább facsarni a dolgot. Marhaságokat dramatizálok. Pedig csak annyi történt, hogy túlságosan nagyon magamra koncentráltam, teljesen elsüllyedtem az önsajnálatban, minden apró rezdülésemet érzékeltem. Mindeközben pedig észrevétlenül igen hasznos élettapasztalatokra tettem szert.
2011 igen mozgalmasra sikeredett, egyik-másik dolgot sikeresen átviszek 2012-be is magammal, illetve ugyanígy sajnos mások dolgai is átcsúsznak velem együtt. Ilyen például az anorexia, ami ellen (és néha ellenünk is, pedig mi az ő oldalán állunk)az illetékes látványosan, néha pedig (szerencsére egyre rövidebb időintervallumokban) igen agresszív kirohanásokkal küzd.
De most új év, új élet!
Ami legelőször is egy újonnan szerzett laktózintoleranciával kezdődik. Alkalmazkodom az új életkörülményhez, valahol talán még élvezem is, hogy vannak megadott (nem saját magam által kidolgozni kényszerült) határok, amikhez tartanom kell magam. Valahogy ez olyan nagy megkönnyebbülés!
Persze, nagy reményeket fűzök a dologhoz, leginkább testsúlycsökkenés szempontjából ;)
Nagy volt a csend, nem ígérek semmit, de ez egy első lépés... És ugye, mint ahogy azt már előttem elmondták: kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek – alapon: kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés NEKEM :)
Újra itt vagyok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)