Kétoldali tüdőgyulladás 99 évesen

Nehéz nézni a küzdelmét a hétköznapi dolgokért.

De nem adjuk fel, hogy megy tovább az élet... Ez az élet.


- Legalább a 100. születésnapját érje meg - gondolják sokan...


Micsoda gondolkodás! Nem verseny ez és a 100. születésnap sem a célvonal!

Nem az az egy nap számít, hanem az egész élet előtte, a mindennapok.

Ilyen korban az egyetlen nap, ami számít: a MAI nap.

Újra beengedtem a zenét az életembe

Ott persze mindent szétszed darabjaira és elém tartja egyenként azokat.

Előbújnak érzések is, szívdobbanások a zene ütemére, könnyek. Mintha érezném, ahogy haladok előre, nemcsak észrevétlen eltűnnek dolgok bennem.

LÁTOM lépteiket, látom őket elsétálni, futni, s néha rohanni is...

Mintha összeforrott részeket szakítana fel bennem. Bugyog, kitörni készül, de hagyom... nem fogom megakadályozni. Túl régen várok már erre. Most megtaláltam a kulcsot hozzá.

Fel vagyok készülve, kezdődhet az élet...
 
Szimbóluma ez a nap önmagamnak MOST.


(recept a zenéhez: Bon Iver)

Elmerültem... és most felbukkanok

Mély lélegzettel buktam alá az élet még mélyebb rétegeibe. Egy időre sikerült felszínre kerülnöm (mint kiderült, sajnos csak átmeneti káprázat volt), most a sokadik körben ásom fel eddigi életem szántóföldjét.

Valahogy mindig újabb és újabb régi lelet kerül napvilágra.

Megint a sötétség leple alatt találtam meg a nyugalmat, hogy újra leüljek írni.
Valahogy már nem is éreztem a hiányát. Mintha cserben hagyott volna. Eltűnt. Magamra hagyott...

Pedig ott volt, ott van.
Csak a nagy ásás közepette sikerült néhány háttérbe szorított lényegi részemet is a felszín alá temetnem.

Minden egyes életévvel nő a magammal húzott lét-kacattal teli zsákok száma.
Egy idő után egyre bonyolultabb kézben tartani mindent. Jelenleg újra ott tartok, hogy a zsákok nagy része felszakítva fekszik a földön, kiadva magából tartalmát.

Én újra és újra kézbe veszem őket, megnézem, megsimítom... aztán egy immár stabil zsákba süllyesztem.

Nem mondok újat azzal, hogy a világ nem ilyen egyszerű... A dolgok nagy része sokadik alkalommal kerül simításra, mégis újra és újra a szakadt zsákon kötnek ki. Ez az élet. A simítások tapasztalata egy-egy külső héj levedlése, vagy akár megduplázása... vagy egy rózsabimbó kibontakozása...

Megbántam-e?

Lehetséges...

Nem lennék itt, ahol vagyok, ha másképp döntök.

De itt vagyok.

Megbántam-e?

Nem tudtam akkor és ott másképp dönteni.

Megbántam-e?

Nem. Csak nem akarom újra érezni, amit akkor.

Nem nézek vissza, csak előre.

Akkor nem bánom...


Love is Blindness...

Hajszál híján...

megváltozott minden... 

Az élet ügyes-bajos dolgai jelentéktelennek tűnnek.

Minden csupán pár lélegzetből áll.

A hajszál, ami híján most nem itt lennénk, ahol vagyunk.

Egy vékony hajszál.

De erős. És tart minket.

Fellélegzek...

... és újra zenét hallgatok. Újra felengedem az érzéseimet magamban.

Egy kalap alatt...

"Nagyon jól haladsz, ügyesen nekiveselkedtél az anyagnak. Irigyellek. Olyan jól sikerült... Biztosan ezért is érzem annyira deprinek magam, mert te haladsz, én pedig nem. Már értem, miért vagyok nyugtalan..."

Ismerős?

Egy hétköznapi mondat, egy kiinduló helyzet, áthajlás egy másik gondolatba... és voilá! Máris megalkottunk egy duplacsavart. Önmagunk észrevétlen átverésének dupla csavarát. Másokkal szemben, mint ahogyan mások is velünk szemben.

Mi is volt az igazi üzenet?
- bámullak, mert haladsz
- irigyellek, mert nekilendültél
- olyan jó lett
- depris vagyok, mert te haladsz, én pedig nem
- nyugtalan vagyok

tehát az üzenet: TE haladsz, én nem, TE sikeres vagy, én depris. ---- HA TE előbbre haladsz, ez azzal jár, azt váltja ki, hogy én lezakkanok. (A TE sikerednek az az ára, az a kihatása, hogy ÉN nem vagyok sikeres)

Ezt akartam valóban kifejezni? Vagy ezt IS ki akartam fejezni?
Ha őszintén mélyen magamba nézek, és megkérdezem újra: biztos vagyok benne, hogy mélyen, legbelül nem mégis csak ezt akartam kifejezni? A szemrehányást? Az összefüggést? A (rossz) kihatást?
Elgondolkodtató. Nem kell hozzá más, csak őszinteség. Nem mással, önmagammal szemben.

Hányszor mondjuk észrevétlenül a dícséret leple alatt egy szuszra a szemrehányást is??
Hányszor semmisítjük meg észrevétlenül a kimondott jónak a hatását?
Hányszor kötjük láthatatlan kötelékkel össze a hallott jót a rosszal, hogy aztán szemfüles tudatalattink számunkra nem tudatosan érzékelt összefüggéseit belefolyassa a döntéseinkbe?

Legközelebb azt mondom: - Jól haladsz, szuper!

(és befogom a számat, és NEM most mondom, hogy szarul vagyok, mert látom a sikeredet, mert az ráébreszt a saját sikertelenségemre - ezt egy másik pillanathoz kötöm majd. Amikor nem lesznek láthatatlan zsinórok a dícsérethez kötve. Hadd maradjanak önmagukban. Hadd hassanak önmagukban, (elő)ítélet nélkül)

Számomra ez volt a mai nap nagy felfedezése.

Feltámadás

Elkezdem  a kirakózást, összekaparom (régi) ÉN-em darabjait. Azonosulni kellene újra önmagammal...