Tökéletesség

M.anyaként felnéznek rád a gyerekek a gyerekkor egy szakaszáig. Mindent tudsz, mindent értesz, bármivel lehet hozzád fordulni: matek, irodalom, nyelvtan... Aztán az érettségi előtt a fogalmazás átnézésekor a "régi" helyesírási szabályok szerint segíted ki. (Apró vesszőhelyezési hibák, nem vészes, de akkor is...) Na bumm, legkésőbb ekkor lehull az álarc. A tökéletesség álarca.

Már nem vagy a dobogó legfelső fokán, már elöntik a gyereket a (tudat alatti) kétségek, mintha nem fordulna már feléd olyan megkérdőjelezhetetlen természetességgel... Trónfosztás. Csak én látom ezt? Automatikus az átmenet? Vagy tudatosan készülnek rá? Én csinálom a hibát, mert nem tudom eléggé elrejteni a tökéletlenségemet? Pedig ez emberi...

Dehát én is nehezen tűröm, hogy nem vagyok tökéletes. Lehet, hogy a kényszeres dobogón maradni akarás felesleges erőfeszítés? Ez a vonat már elfutott... Most már szemembe mondják, hogy már nem gyerekek... És én tudom. De akkor is... :)

Lehet, hogy a gyereknek ez mégsem olyan nagy megrázkódtatás? Nem tudom elképzelni. Szerintem igenis az!

Nekem legalábbis...

Evés és zavar...

Ha evészavaros emberkével ülsz az asztalnál, te és a párod célja az, ami a másiknak a betegsége, problémája, azaz a fogyás, akkor mi a teendő?? Pontosabban szólva nem is az ő problémája, hanem a személyiségének egy részét az evészavar benyelte, és most uralkodik rajta. Különbséget kell tenni közte és az EvésZavar (EZ) között! Nagyon fontos!

Ilyesfajta tippeket azért kaptunk is a terapeutájától, de arra nincs hasznos tanács, hogy a vacsoránál a nyomasztó hangulat miatt (csak később döbbenek rá teljesen) falom az ételt befelé a "nemtudom,hogyviselkedjek"-nyomás miatt.
Hogy lehet ezen túljutni? Hogy lehet természetesen viselkedni egy ennyire természetellenes helyzetben?
Igazából leginkább tippeket lesnék el tőle, dehát jó példával kell eljárnom...
Ez a láthatatlan "hatalom", amit ránk telepít... LE AKAROM VETNI!!!
De persze ez sem olyan egyszerű. Bármit is mondok, támadásnak véli és eszeveszett védekezésbe kezd (nem is ő, hanem EZ benne...)
Mit tegyek? A harmóniaigényem, ami tulajdonképpen nem más mint konfliktuskerülés, útjában áll a harcnak. Meg persze az ő jelenlegi labilis, nagyon nem megterhelhető állapota is.

Valahogy nagyon nem hiányzik éppen most nekem ez a kettészakítottság. Magamnak is alig van erőm, energiám jelenleg, és még ami van, azt is be kell osztanom. Mély lélegzet, és tudom, hogy újra megy majd minden tovább, és valahogy a nemlévő energia is előkerül, mert ha kell, mindig összeszedem valahogy. (De lehet, hogy ez most már tényleg az utolsó csepp lesz az én nem létező energiatartalékomból is??) Kicsit aggódom. Érte. Magamért.

Ez a tehetetlenség...

Vaktában

Nincsen semmi különleges oka a mai bejegyzésnek. Persze, jól hangzana azt mondani, hogy a kötelességtudat, az írás szeretete, meg további fellengzős meghatározások... de nem vagyok ilyen álszent :) Egyszerűen csak idekeveredtem. Bár van egy olyan feltevésem, hogy a lazulni nem tudás hajtott inkább ide (dolgozni mindig is egyszerűbb, mint célirányosan heverni).

Ismeri valaki más is azt az érzést, hogy a fejed tele van ötletekkel, már meg is váltottad a világot, de valahogy képtelen vagy akár egy lépést is tenni ez irányba? (mintha nagyon bizonytalanul fogalmaznék, a sok "valahogy", meg a sok töltelékszavak...)
Meg kell erősödnöm, eggyé kell válnom az anyafölddel! Miközben terpeszben, stabilan két lábon állok, érezzem a saját erőmet. (Jaj, de szépen is hangzott ez most hehe)

Meghagyom ötletnek, és tovább fetrengek az ágyon (jól megérdemelten??), a kaja a gyomromban szendereg, lehet, hogy jót tesz neki a hasamon melegedő laptopakku :) Tiszta nyugalmi állapot.

Sőt, a semmiről is írtam pár sort :)

Legyen ez egy semmitmondó blogbejegyzés ma :D

Zuhog az eső,

de én elégedett vagyok magammal, mert ma kiléptem a megszokott rutinomból, és bár hajszál híján nem mentem el ma reggel utamra, mégis összekapartam magam!

Ennek eredménye 5 vidám színű (három kékárnyalat, zöld és szürke) körömlakk lett (tipikus nő), egy limonádés beszélgetés az esetleges továbbtanulásról, egy rég látott barátnővel való találkozás egy év után, két vidám képeslap, szülinapi ajándék kipipálva, két új ismerős, és sok-sok nevetés és bók egy pizza felett...

Szerintem ez igen jó arány. :)
Ma nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Önmagamon kaptam magam :D

És persze elcsodálkoztam ma is, hogy hogy is lehetséges, hogy az emberek látszólag jól érzik magukat velem, illetve szívesen találkoznak velem... Mivel érdemeltem ezt meg? - kérdezem magamtól.

Újra csak előbukott a felfedezés, hogy én nem ugyanazt látom, ha magamra gondolok, mint amit mások látnak bennem. Ugyanazt nézzük, de ha lerajzoltatnám velük (és magammal) a képet, még véletlenül sem fedné egymást. Érdekes dolog ez nagyon... és furcsa, hogy ilyen lehetséges. Miért nem ugyanazt látom, amit ők? Pedig nekem kellene a legjobban tudnom, hiszen én vagyok én :) (dehát ahogy az már lenni szokott, a fodrász haja a legrondább - ajaj, bocsi fodrászok, nem úgy értettem!! hehe, szóval azért értitek, nem?)

Jó újra kicsit rutint szerezni a blogon megint. :)

Szükségtelen szükségállapot

Szükségtelen lettem :) vagy inkább :(
Most sírjak vagy nevessek? Nem is tudom.

Egész eddigi életem aszerint a szabály szerint működött, hogy szükség van rám, ezért vagyok. Ez idáig működött is rendesen. Ahogy viszont az évek teltek, a csajok nagyok lettek, én is kénytelen lettem szembe nézni azzal a ténnyel, hogy ennek az időszaknak vége.


Igyekszem pozitívan fogadni a hírt (amúgy teljesen levert, és hónapokra, majdhogynem évekre visszavetett a személyiségfejlődésemben), és rágni, rágcsálni a dolgot. Mihez kezdjek magammal? Eddigi szabályaim a másokért való létezés (de fellengzősen hangzik hehe) körül forogtak. Ezt önfeladásként is tudnám fordítani, de az sem segít. :)
Félre kell toljam a mások (magam által magamra kényszerített) kényszerét, és csak és kizárólag, ÖNZŐ módon habzsolóan magamat tekintenem... fura, már maga a gondolat is lelkiismeretfurdalást, bűntudatot okoz. Ezeket kell kisöpörni a kis lélek-kuckómból. :)
Már sepregetek pár napja, pár hete... :)
Az eredmény eddig: porfelhőbe takart összevisszaság. De már érzem a lényegét, és seprek tovább...

Minden szükségállapot véget ér egyszer!

(És akkor majd egy erős EGO-Lány lép majd ki a tojáshéjjal a fenekén a nagyvilágba - hihi)

Kicsit átmentem reális életbe...

Emiatt lemaradtam egy picit a bloggal. No, nem mintha nem lettek volna nagyobb felfedezések útközben :)

A legnagyobb és legmegdöbbentőbb felfedezésem azzal való szembesülésem volt, hogy nem élek. Nem mintha most meghaltam volna, neeeeeem, de a szónak abban az értelmében, hogy az életet élvezni, élni, kiélni, megélni nem teszem. Beskatulyázott életemet ritkán nyitom meg látogatók számára, akkor is persze csak szigorúan ellenőrzött egyedeknek :)

Rácsodálkoztam a csíkos-pöttyös-színes-vidám teáskannára, és első pillantásra megállapítottam, ajaj, ez annyira nem az én világom. (Előítélet, hurrá!!) Aztán egy hét Berlinben, naponta ugyanazzal a teáskannával, sőt, a jobb hatás kedvéért ugyanilyen fazonú tányér, csésze, sőt, még a villa nyele is piros-fehér pöttyös!!, és elfogadtam, mi több, hozzászoktam, elkezdtem élvezni a más-ságot. Belekóstoltam valami teljesen tőlem (feltételezetten) távol álló dologba. És kezdtem ízlelgetni. Ellesni mások hogyan is élvezik az életet...

A hihetetlen az maga a tény, hogy én ezt eddig nem is vettem észre. Mintha részleges vakságban szenvednék (ill. szenvedtem volna, mert már gyógyulóban vagyok).

De már mindegy. Elkezdődött a változás, máshogy nézek a világra. Önmagamra. Még egyelőre leskelődök. El-leskelődök. Azt, hogy mások hogyan is csinálják.

De első saját lépésként vettem egy színes (!) nyári ruhát :)

Újra önmagam részeként

Sokáig hagytam szunnyadni, most végre sikerült az igazi ÉN-em egy részét újra megkaparintani.

Érzem a vér lüktetését, tudom, hogy a részem. Legalább ebben nem kételkedem most már. Hogy is hagyhattam sorvadni éveken át? Hogy is tagadhattam meg magamtól? Milyen felhőknek sikerült ennyire elállniuk a ki-látásom útját, hogy még a gondolataimból is majdnem sikerült eltűnnie?

Ó, keserű döbbenet, mily drámai feleszmélés!

Minden szó levegő haldokló tüdőmnek, minden gondolat újat és még újabbat szül.

Írok... Létezem!

Nem vagyok jó gazdája önmagamnak...

Elhanyagolom. Letarolom, nem veszem figyelembe, félretolom másokért... Hát milyen gazdája vagyok én önmagamnak???

Ezt jól eltoltam, azt hiszem. Egyetlen mentségem (hogy elfogadható lenne, nem is írom ide, bár valóban elfogadhatónak kellene titulálnom), hogy nem voltam ennek tudatában. Egyszerűen nem láttam, hogy mit teszek. Nem éreztem, nem szándékosan választottam ezt (mondom én a mostani énemmel)... Valami oka mégis van, hogy ezt teszem. Talán az, hogy most rádöbbenjek, és ezután tudatosabban éljem meg az IGAZI álmaimat?

Nem is az átlátás a nehéz. Az az ismerős gondolkodás-séma, azzal nincs gondom.
Ami letaglóz, az az elveszett idő - általam odagondolt - szemrehányásai.... A ki nem használt lehetőségeké, az egy helyben toporgás dühe. (És ilyenkor szembetűnő nagyon a nyugalom, a kiegyensúlyozottság hiánya...)
A dühömmel csak újabb idő megy veszendőbe. És ez újabb dühöt szül. Ördögi kör.

Még tanulnom kell, hogy elfogadjam a helyzetet. Azt, hogy a jelenben éljek, hogy ne loholjak a jövő után a jelen felett átugorva a múlt koloncait magamra aggatva...

Loholás vége, megáll, zihál (CSAPÓ LE, felvétel vége)... a talaj alattam megpördül, s én szédelegve keresem, merre is van az előre. És tántorogva elindulok az annak vélt irány felé...

Meglátom, hová sikerül eljutnom...

Újra itt(hon) vagyok...

Kissé hosszúra sikeredett az önmagamba süllyedés. Nem kell aggódni, nem a szó negatív értelmében süllyedtem le mélyre, hanem inkább lemerültem önmagamba. Munkálkodtam, figyeltem, felügyeltem... Ismerkedtem önmagammal.
Ezt kissé visszavetette a tény, hogy újra a pánik-időszakomat élem. Ez persze megmutatta, hogy mennyire nem jó irányba haladok - s ez már évek óta. Le kellett vonnom néhány következtetést...

Elkezdtem ledobálni néhány sallangot. Tanulom az önállóságot, a szabadon nagy levegő-vételt... Még nem annyira megy, de jó úton haladok. Az elméleti résszel már kiválóan haladok. Most a gyakorlati oldalán csiszolok a dolognak. :)
90:10 arányban gondolkodom és teszek... Igencsak ajánlatosnak tűnik az aránytengelyt a középvonal felé eltolni, mert így saját magamnak állok útjában.

Meg sem állok addig, amíg feltartózhatatlan nem leszek :D

Gyökerek

Tizenakárhány év után először érzem azt, hogy valamiféle gyökeret kezdtem itt ereszteni...
Ahogy a gyökéren keresztül elkezdek táplálkozni az itteni földből.
Tipikus későn érő :)
Jobb később mint soha...

És mintha erre az érzésre visszaköszönne egy másik, egy másik gyökérből:
Ma hirtelen annyira átjárt, hogy én mennyire nagyon szeretem a szüleimet. Annak ellenére, hogy nem vagyunk az a szeretet-kimutatós típusok...
És akkor ülsz a város közepén és érzed, annyira mélyen magadban... és elönt...
Hihetetlen érzés!

Migrén és 2 ibuprofen ellenére...

Velem nem történik semmi... Ez nem igaz!
Túlságosan is sok dolog történik. Az agyam tele, a szám, a kezem alig tudják követni.
Rohamtempó :) Óriási!!!
Érzem, ahogy pulzál az élet... A ritmusa...
Honnan ez az energia? És ez még nem az összes. Még szunnyad nagyon sok... Én meg csak ámulok!!

Megteremtettem magamnak a saját bunkeremet, ahol befészkeltem magam...
Innen, a biztonságból irányítom magam. Már lebomlottak a lelkiismeretfurdalások, "testőröm" védi a kaput, segít. És én erősödöm... Egyre inkább!

Bevallom, kicsit félek tartok tőle, mi is lesz, ha szabadjára engedem az erőmet. De egyre inkább hajlok rá, hogy engedjem, hadd taroljon. :)

A kerítéseimet, amik (jó munkát végeztem, mint mindig!) nem nagyon akarnak magától az idő-vasfoga-rágcsálástól kibukni. Hát akkor döntsük!! :)

Kicsit reszketősen erőtlenné tesz ez a fejlődés... DE mintha az elhullt, legyengült energia-részecskék csak helyet szabadítanának fel az ereje teljében "pukkadozó" újjászületett ERŐNEK!!
Erős vagyok és a világ újra kivilágosodott, én pedig megint elkaptam...
Sikerült egy világos, tudatos pillanatot nyakon csípni, egy időre látni, érezni!!
Szívesen megtartanám örökre.

A látható időszakok egyre hosszabbak, és az élmény megmarad bennem. Emlékszem rá! És az elme, a test egyre inkább vágyakozik utána. Újra és újra.
Hatalmas érzés! Mekkora hatalmam van!

Az ember egy csoda...

Zavar-tan

Nem vagyok őszinte magamhoz. Megint elkezdtem begubózni, visszahúzódni a csigaházamba. A szabadság-érzés, az újraélek-érzés ellenére. Látom a jeleket. Érzem a visszavonulást.
Keresem a célt. De valahogy a lélek hiányzik.

Annyi sok új benyomás, tapasztalat, gondolat kering a fejemben mint egy kirakójáték elemei, melyek helyüket keresik. Pillanatokra kétségbe is esek. A következő pillanatban pedig látom az előrehaladást... Mintha  egy homokvihar közepén várnám a szélcsendet. A leülepedést. A tisztánlátást.

Várok. Igyekszem türelmes lenni, de a mai nap igen magányos volt. A csodaszép időben egyedül nem találtam a helyem. Rájöttem, az én életemnek két középpontja van. És egyik sem állandó. Egymástól oly távol. A kettő alkotna egy egységet. De két fél nem jelent két középpontot, hanem csak két felet. És hiába a matematika, jelen esetben ez sajnos nem tesz ki egy egészet...

Az az érzésem, megálltam a haladásban. Talán a várakozás teszi, mert az nem az erősségem. Elfáradtam.
Azt hittem, már a régi vagyok. De nem. És már többé nem is leszek a régi. Már valami új leszek. Talán éppen ez a valami új az, amitől tartok? Meglehet...

Az élet része

Egy hónapos huza-vona-betegeskedés után ma voltam testileg-lelkileg legjobban.

A pszicho-látogatás után (pozitívan feltöltődve) egyből a vonathoz mentem...
És újra része lettem az életnek.
Hallgattam a madárcsicsergést, meg a szomszéd asztalnál ülők csacsogását.
Ruhatáramat pár szokatlan darabbal bővítettem: "máskorvihognékrajta-cipővel" :) a fura az, hogy passzol ;)
Szerintem megváltoztam. :)
A pólusaim eltolódtak hehe...

Sutba dobtam a böjtöt.
És megittam fél liter kólát :D
És élveztem a jó időt egy gyorsbüfében.
Megérintett az élet élvezete.
Egyedül a városban magammal.
És sírhatnékom volt. De mégis jól voltam.
Csak szokatlan volt.
Tervek nélkül, csak úgy...
Nem kell rohanni, alkalmazkodni.
Szabad vagyok! Szokatlanul laza.
Szép ez a nap.
Az élet része vagyok!

14 éves tartozásomat róttam ma le...

Valahogy most érett meg rá az idő. A bocsánatkérést elfogadták. Azóta feje tetejére állítanám az életem, és hirtelen olyan nagy energiahalom akar szétdurranni bennem, hogy nem is tudom, hová is irányítsam ezt a tettvágyat.

Hová is? Hirtelen olyan lendület jött rám, hogy fákat tudnék kirángatni a helyükről.... És ehelyett keresem az irányt, merre is kezdjem el a farángatást. (Ismerős a helyzet, sajnos tudom, hogy ez sokszor úgy végződik, hogy az óra ketyeg, az energia felfújt léggömbje lassan kiereszti magából a levegőt, és én pedig csak állok és az utat keresem)...

Mindig az a meggyőződésem, hogy na, MOST sikerülni fog. :) És újra és újra sikerül - egy darab. (dehát ne legyek telhetetlen, nem igaz?)

Az utóbbi pár nap kicsit lelökött a lábamról, tegnap este pedig egy iszonyú gyors (és igen erőteljes) migrén párosult hozzám, hányingerrel, fény- és hangérzékenységgel egyetemben. Kicsit meg is döbbentett, hogy már vasárnap óta nem írtam, és ma csütörtök van. Igyekszem nem pánikolni (de érzem, hogy közeleg)...

Tanulom, hogy úgy van minden jól, ahogy van. (ki hiszi ezt el??)
Tanulom, hogy önmagam miatt, magamnak csináljak valamit, ha csinálok.
Tanulom, hogy ne korbácsoljam magam minden egyes hibámért.
Tanulom, hogy türelmes legyek magammal.
Tanulok lazítani.
Tanulok egyszerűen csak élni.

Van még mit tanulnom...

Szegénységi bizonyítvány

Feltűnt, hogy milyen sokat gondolok arra, mennyire és milyen módon könnyíthetném meg a körülöttem lévők életét. Hogyan segíthetnék nekik. Feltűnt továbbá, hogy én ezt önmagamért nem teszem meg. :(

Enyhe sokkhatás, mert mi az, hogy én önmagamra nem pazarlom ezt az energiát? (Ami, ugye, önmagában nem pazarlás, de mégis a célirányzat kissé hibás) Nem vagyok én magamnak elég értékes, hogy a SAJÁT életemet akarjam MAGAMNAK megkönnyíteni?? Úgy tűnik, jelenleg így működik a gondolatmenetem. Nem tudom, mikor és hogyan került ez a hiba a berendezés működésébe, de hibának hiba, mert ez nem egészséges.

Tudatában vagyok ennek, látom is az erőfeszítést mások életének, energiájának, összhangjának való felépítésében. DE nem látom ugyanezt nálam. Az agyam fogja a jelzést, észrevette a hibát, dolgozik rajta. Tulajdonképpen nincsen különbség a mások életének megkönnyítésének eszközei és a sajátom között. AKKOR hol a különbség? Abban, hogy másokat önmagam elé helyezek? Abban, hogy én csak a sor végére kerülök? Mióta csinálom ezt? Miért nem vettem én ezt hamarabb észre? Miért nem vették ezt a szüleim észre? Mert ezt csináltam már általános suliban is. Igencsak szegénységi bizonyítvány ez. Nem az a letaglózóan kimondott "szegénységi bizonyítvány"-szöveg, úgy lefitymálóan. Nem, egész egyszerűen csak maga a tény, hogy ez bizony tényleg egy szegénységi bizonyítvány. :) Ami máris gazdagabbá lett azzal, hogy fel lett fedezve, hogy foglalkoznak vele. Tehát nevezhetjük akár középosztálybeli bizonyítványnak is azóta ;)

Még nem jöttem rá annak az útjára, hogy az értelemtől az érzésig megteendő út hogyan lenne lerövidíthető :) (Persze, hogy rövidíteni akarok hehe) Tudom, hogy az első lépés az, hogy elfogadjam önmagamat. Tudom, hogy a következő lépés (akár párhuzamosan is) egy reális én-kép. A belülre kivetített mostani diafilm kicsit mintha idejétmúlta masinával lenne lejátszva. Ha egy korszerűbbre rakom át (nem a félelmeken, és behatárolt tudaton keresztül nézem), meglátom az éles kontúrjaimat. Valószínűleg azt is, amiért a barátaim a barátaim. :)
Látom a képet, amit ŐK látnak rólam.

A végén pedig majd megkapom a gazdagsági bizonyítványomat munkám, pontosabban önmagam elismeréséért.

Tavaszi újjáéledés

a fáradtság és a testi pihenés ellenére - egyelőre agyban! :)

Ott viszont már hetedhét országon is túl járok, már csak be kell hozni magamat. Szeretném megtartani a lendületet, de tudom, hogy holnap reggel újra elölről kezdődik az erőgyűjtés. De egyre optimistább vagyok. A jókedvem, az életkedvem a hőmérséklet emelkedésével egyenes arányban nő!!!

(Már alig várom a nyarat!! - hogy ez milyen gonosz dolog. Alig van itt az első napsütés - "a kisujj" -, máris a totális fürdőbeakarokmennyi-csomagot akarom - "az egész kar".) Ez pontosan leírja a gondolatmenetemet, a mindenre-éhségemet. ;) MOST. AZONNAL. MINDENT.

De visszafogom magam, igyekszem megállni (most kénytelen is vagyok, mert jelenleg a 97 éves Papó sebességével tudok csak lépést tartani), észrevenni körülöttem a dolgokat, egyszerre csak egyet tenni... Nem ígérem, hogy miután helyreálltam, megtartom ezt a nagyszerű változást, DE most meglátom, amit ez a helyzet nekem mutatni akar. Figyelem, észreveszem. Itt vagyok. Amint saját sebességem (testileg is) visszatér, megint neki fogok lendülni, ebben biztos vagyok. Annyi lesz a különbség, hogy emlékezni fogok arra az érzésre, milyen volt nagyapó-tempóban átmenni a zebrán, és a posta-otthon-posta távolságot háromszor meggondolni, mert kifogsz a szuszból. És ez az érzés be(lém)épül...

Ez az egészben a nagyszerű. Az új tapasztalatok mint a mozaikdarabkák, részei lesznek az egésznek. Önmagamnak. Végül is ezen dolgozok most, nem? :)

Akkor azt hiszem, jó munkát végzek éppen. És mosolygok. És melegít a napsugár...
(Régen a napsugarat, a meleget teljesen természetesnek vettem, ezért is csodálkozom most ennyire rá. Arra, hogy észreveszem...)

Betegeskedem...

kicsit kimaradt a gondolatelemzés. Túl kábult voltam hozzá. Most arra ügyelek, hogy ne szédelegjek, és a fejem abbahagyja a fájást... (jaaaaaaj, magyar tanárnőm most biztosan emleget) :)

Zuhogó eső az utóbbi napokban, ezért is volt szerencsém, hogy pont akkor voltam bezárva. :)

Most volt időm gondolkodni... Feltűnt, hogy az emberek körülöttem valahogy nem fogják a visszafogott, apró jeleimet. Valahogy nem reagálnak rá. Átnéznek rajtam. Én ezt nem értem. Miért kell megvárni, amíg belül már ordítok, és kiássuk a csatabárdot??? Nem lehet egyszerűen reagálni a visszafogott jelzéseimre?? (Vagy ez csak nálam van így, és én magam vagyok a hibás, mert nem vagyok keményebb???)
Én nem akarok keményebb, mogorvább, gonoszabb, magammögöttmindenhidatfelégetőbb lenni... De az az érzésem, hogy az emberek ezt várják el, addig nem nyugszanak, amíg meg nem teszem.

Bevallom, tartok tőle, hogy mi fog történni akkor... Mert hogy meg fog történni, az elkerülhetetlen, már látom. A legjobb, ha fejlődésem fontos lépésének tekintem. De nyomaszt... Miért nem lehet békésen tisztázni a dolgokat? Miért kell egyből fejjel menni egymásnak? Persze ez csak akkor működik, ha mindenki ugyanazzal a fegyverrel harcol. Hiába mozgok én a finom-érzelmi-szinten, ha a többi azt lehet, hogy nem is érzékeli. És hiába mozognak ők a harcoljunk-haver-ha-máshogy-nem-érted-szinten, ha nekem határtalan sok idő kell ahhoz, hogy hajlandó legyek ilyen alpári eszközökhöz fordulni... Mivel a valószínűsége annak nagyobb, hogy én kibukok, minthogy ők finommechanikailag fogják az érzéseket, nincs más választásom, mint megtanulni utat vágni magamnak az élet sűrűjében.

Lelkileg készülök rá - és máris felemészti az energiaszintemet. Brrrrrrrrrrr...
De készülök rá...

Böjt 2...

El is felejtettem említeni a múltkor, hogy végül is miben maradtam a böjtöt illetően. Az egészségtelen fehér liszt és csoki minden fajtája, kóla, édesség.... Az egészségtelen cukor... Hát, nem mondom, szerintem ezt nem gondoltam végig rendesen :)

Viszont valamire rájöttem: a böjt kreatívvá tesz :)... Ma palacsintát csináltam kukoricalisztből (édesítőnek egy kiskanál méz lett)... Meg lehetett enni, a hirtelen édességetakarok-lendületemet is sierült lecsillapítania. És persze megállapítottam, mennyi (fehér) kenyeret fogyaszt az ember, mert az a legkönnyebben elérhető. A városban enni ezzel majdhogynem lehetetlen lett (főleg az édességtilalmi ráadással)... Már alig várom a húsvétot :)

Emellett újra neki kell lendülnöm rendet pakolnom az életemben (elsősorban a lakással kell újra elkezdeni)... Letükrözi az érzelmi állapotomat a környezetem. Halmozódnak megint a sarkok, az itt-ott levetett ruhák, papírok... Pedig a múltkor olyan jól haladtam. :(

Ma jó kis vasárnapi lógás van - jót is tesz... Kivételesen nincs is rossz lelkiismeretem, mert nem vagyok tevékeny. Most egyszerűen jót tesz a semmittevés. :)

Megyek is tovább tevékenykedni... :)
(ja, és szerintem maradok a kétnaponta írásnál - ez így alakult ki és jól bevált stressz nélkül)

Úgy tűnik,

a hiba nem teljesen az én készülékemben van!!! :) Teljesen normális, hogy több síkon gondolkodom, és nem tudom, illetve nehézségeim vannak azzal, hogy csak egyet lássak. Teljesen normális, hogy sohasem olvasom el a használati utasítást, hanem máris nyomkodom a gombokat, és még be is indul a gép :) Teljesen normális, hogy ennyire érzékenyen fogom mások hangulatait, hogy mindenben a hibát látom meg, és még mondom is másoknak. Az is normális, hogy tökéletességre törekszem magamnál és másoknál is. A hibátlanságra. Hogy későn érő típus vagyok, és sok időbe telik döntenem, nem azért, mert butább vagyok a többinél, hanem mert sokkal jobban és alaposabban megrágom, és igyekszem a legeslegeslegesleghelyesebb döntést hozni. A váratlan változások kivetnek a ritmusomból, állandóságra van szükségem... Általában veleszületett dolog... A szülők egyike is hiperérzékeny ilyen esetekben. Vagy pedig egy generációt átugrott...

"A hiperérzékenység (HSP) nem más, mint egyfajta átlag feletti fogékonyság: fogékonyság a külső ingerekre, több inger befogadása, elraktározása és feldolgozása, mint az átlagos lenne. "
http://desire-reality.blog.hu/2007/11/30/hipererzekenyseg

Egy akkora szikla esett le rólam, már csak attól is, hogy azt olvastam, vannak mások is, akiknek ez normális, akiket ugyanúgy nem értenek, vagy csak nehezebben meg a többiek. Hirtelen elsírtam magam (egyáltalán nem szokásom)...

Nem azt jelenti, hogy most megveszem a könyvet és elkezdem magam diagnosztizálni, de igenis megveszem, elolvasom, a következő pszicho-találkozón pedig szóba fogom hozni, mit is gondol... :)

De azon, hogy felismertem magam, azon nem változtat semmit. Azon sem, hogy a szikla megnyugtatóan már nem rajtam fekszik. Felszabadultam egy eddig észre sem vett nyomástól!!! Hihetetlen érzés! Csak ugráltam örömömben. Mindegy, hogy esetleg ez nálam nem így van (de hogy tízből 9 passzol rád, az nem lehet véletlen), de mindegy.... Teljesen! Mert rájöttem, hogy nem vagyok egyedül... Sőt, olyan közel is vannak körülöttem, amit talán sejtettem, de most már tudom :) Tök jó...

Újra lélegzek. És máris szabadabbnak érzem magam. (A tudat hatalma, mi?) :)

Németül tudóknak belinkelek a könyvből  (első 4 fejezetet el lehet olvasni):
http://www.festland-verlag.com/zb/inhallt.php

Kezdek egyenesbe jönni... :) És ma sütni fog a nap, tuti, ezt érzem hehe...

Ön - MA - gam

(Ma egoista ön-kép következik újra éledező agymunka következményeként)

Meglep, mások mennyire másnak látnak engem... Az a kép valahogy nem tűnik ismerősnek... Igyekszem átfedéseket találni... kétségbe ejt, hogy nem találom őket.....

Önsajnálat. Kiemelem a negatívjaimat. De miért? Nem bízom magamban...
Túl sokat figyelek magamra? (Lehet egyáltalán túl sokat figyelni önmagadra??) Vagy ez most csak egy ilyen fázis? Hogyan lehetséges, hogy másokat nem riaszt el be nem tervezett találkozó régi ismerőssel? Bár leginkább a főbb kérdés, hogyan lehetséges, hogy engem igen??? Én nem ilyen voltam!! Hová tűntem? Mi lett velem? Realista szemmel nézve be kell valljam, egy elferdített képet vetítek önmagam elé. Mindenről, de leginkább önmagamról. (Mikor és MIÉRT alakítottam ezt ki???)

A visszajelzések felvetettek kérdéseket, illetve visszatükröződött benne(m), amit másoktól is állandóan hallok. Látom, az utat, egyre hosszabb és hosszabb, ahogy tekergőzik előttem, és nekem az az érzésem, én még mindig egy helyben állok. Mit állok? TOPORGOK!... céltalanul.

Elvesztettem a saját sebességemet!!!

Automatikusan odafordultam, mert hozzám fordultak. Most nem én segítettem, hanem nekem próbáltak segíteni. Én pedig beleestem a régi csapdámba, hogy összeszedtem, kiadtam, kiírtam magam... Aztán pedig a nagy érzelmi viharral egyedül maradtam.

Mintha ködön át tapogatóznál, és egyszercsak ping!- beléd hasít a felismerés: TE indultál el a TE utadon. Most a segítő kezek terelnek, akarva-akaratlanul. De ez már nem a TE utad. Ez már egy elterelő út. Sürgősen vissza kell találnom magamhoz... Sürgősen... (csak nem pánikba esni, nincs itt a világ vége.)

Most újra kézbe akarom venni az életemet, és döntéseket hozni, kimozdulni ebből a leragadt lépésből. Mert aki dönt és cselekszik, újra felelősséget vállal a saját életéért!

Most látom, mennyire körmönfont módon behálóztam önmagamat... Milyen csavaros ésszel elzártam a menekülés útjait. Az egyetlen menekülési út, ami maradt, az befelé van: a fejfájás, az öngyötrés.

Mély lélegzet, napsütés... Nem hagytam el magam - csak szusszanok! :) Még mindig itt vagyok, még mindig én vagyok, még mindig kuszán veszem a kanyarokat! EZ életjel. :) Magamba roskadva is érzem az élni akarást, a szabadon lélegezni vágyást.

És most hirtelen meghat, hogy érzem a tavaszt...

Kicsit elvonultam

magamba... Az agyam rohan, tervez, a lelkem pedig még küzd. Nem halad olyan gyorsan, mint az agy...

Görcsösen igyekszem ellazulni jelenleg.

Ami már önmagában kettősség. És jó kis ellentét. :) De ez írja le a mai napomat. Kétségbeesetten igyekszem, csak éppen céltalanul. Miközben az ablakon át bekukkantó napsugár tavaszt ígér, és egy új kezdetet...

Most begubózok. Mert valahogy ez a jó.

Böjt...

szerintem nem vagyok normális, de azon gondolkodom, hogy húsvétig (najó, egy nappal előttig) lemondok a kóláról... Az édességről még nem döntöttem. Sőt, még egyelőre nem tartom magam beszámíthatónak az ötlet miatt... (de már csináltam, ráadásul anno a fast food teljesen ki volt lőve, plusz kólafélék is... Az volt csak a kemény időszak - de persze újra felfedeztem, mennyi nem egészséges kaját tömtem magamba, illetve a végén jobban kiélveztem a dolgok ízét)... Szóval most megint itt lenne az ideje a lemondásnak. De ennek semmi köze a keresztényi böjthöz - éppen csak időben esik vele egybe. (ezt most miért is tartottam fontosnak hozzátenni??)

Még rajta maradok a témán. Még van 3 napom... :)

(közben feltűnt, hogy a bejegyzéseim időpontja valahogy nem a valós idővel esik egybe - még keresem a hibát hehe)

Elgondolkoztam,

lehet, hogy hülyeséget csináltam a bloggal? Azzal, hogy legjobb az egyenes út, és ha ez nehéz, hát épp azért éppen erre...?? De jó érzés volt, a saját ötletem, a saját struktúrálatlan én-blogom! Ezért helyesnek tűnt, és tűnik még most is, felszabadított bennem valamit. Az év egyik legjobb döntése volt. Ez már sokat ígérő, nem?? :)

Aztán jöttek privát visszajelzések a belső körömből... Lám, már ennyit is nyertem a blogommal (más előrelépéseim mellett): elveszett barátok írnak... (Hirtelen milyen ismerős ez a sor... aztán rájöttem, hogy egy régi saját vers sora...) Akkor meg hirtelen feltűnt, hogy én már mióta nem írok verseket... Miért is nem??? :(

Közben ma eszembe jutott, hogy akik az utóbbi időben engem személyesen megéltek, kapcsolatban vannak velem, azok természetesen ismerik az ágak jelentését (lsd Nem volt betervezve) :) rám jellemző, hogy elkezdek egy témát, (ez az ág) aztán pedig elkanyarodok útközben a sok kis ágacskán, és végül egy levélen kötök ki (újabb téma, ami a másikból adódott)... Ez egyszerűen így van. Mert én ilyen kis szeleburdi vagyok hehe. ;)

Szeleburdiságom ellenére családom, a barátaim (és igenis vannak és mellettem állnak, és biztonságot adnak) ott vannak körülöttem. Bár nem éppen 10 vagy 100 km-es távolságban, de megvan a kötelék. Fonjuk, csavarjuk, foldozzuk a kötelet, hogy minél tovább tartson. Dolgozunk rajta. A barátságon is. Nap mint nap. És nagyon jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a nagyvilágban, mint ahogy én azt gondoltam nem is olyan régen. Relativáltam a dolgot. És büszkén mondhatom, hogy több barátom van, mint másoknak ez megadatik. Szerencsés vagyok. :) Köszönöm. (oké, lemászok a színpadról...) Továbbá nagyon köszönöm a tanácsokat, gondolatokat is. (ezt még muszáj volt közbesúgni hehe)

Tudom, nincs okom rá, meg küzdök is, hogy ne is ijedjek meg, ne érezzem magam még kisebbnek másokkal szemben. Csak nehéz - mostanság. Egyszerűen az utóbbi időben leromlott a kártyavár, és  már nem tudom magam áltatni, mint ahogy az részben évekig sikerült. A pszichot én lazán élem meg. Lehet, hogy azért is nem írtam róla többet, mert nekem annyira beletartozik a hétköznapomba, és még csak 4szer voltam. Én szívesen megyek oda, inkább úgy érzem magam, hogy meglátogatok valakit, mint hogy terápiára járok. Alig várom. A hétköznapjaim gondolatvilágának része. Állandóan azon agyalok, miről is akarok még ott "felszólalni" :) Lehet, hogy ezért is nem feleltem meg annak a tipikus leírom-a-terápiámat-képnek? :) nekem hirtelen fel sem tűnt, mit is kellene leírnom...

Az apropó az volt, hogy ideges voltam, nyugtalan, nagyon nehezemre esett lazítani, majdhogynem lehetetlen, sőt, már az olvasás, ami régen kikapcsolt, sem hatott sokáig. Ezeket én vészjeleknek vettem. Továbbá, hogy elkezdtem vissza(be)fordulni a világtól, önmagamba. Jelenleg elrettent a mások elvárása velem szemben (bár ezek nagy része az én agyamban van ilyen nagy, ijesztő léggömbbé felfújva), dehát az elképzelt és a valós veszély ugyanúgy szívdobogással jár, meg nehezen veszel levegőt, és a végén a nap közepén hirtelen reszkettem, nem tudtam leállítani. Pánik, akár telefont felvenni, akár barátokkal skype-olni... Persze, ezek nem halálközeli dolgok, de mivel én tudtam, ez nem normális, nekem ez elég ok volt arra, hogy azt mondjam, irány a doki. És segítség!!! :)

Tudom, hogy sikerül majd ebből a helyzetből kimásznom, de a türelmetlenségem ellenére várnom kell. És várok. Mert ezt a kártyavárat sem 1 hónap alatt építettem fel. Mi több, mégcsak nem is 1 év terméke. És egészségesebb is nem 1 hét alatt hazavágni, anélkül, hogy tényleg le lennének zárva a dolgok.
Én most nagyon túl akarok lépni a szikladarabokon előttem. Csak sokszor nincs energiám, mert néha a hitem is eltűnik. Aztán visszajön. Ez valahogy normális szerintem, hiszen nem lehetek álandóan top-on. :)

Biztosan kifelejtettem még valamit, de most ennyi. Egy struktúrálatlan blognak is vannak előnyei. Jöhetsz-mehetsz, írhatsz, ahogy csak akarsz ;)

Gátszakadás,

földindulás. Sosem hittem volna, hogy az ember blogfüggő is lehet. Gondoltam, lehet blogolvasásfüggő az ember, de hogy írás??? Bár az írás amúgy is lételemem. (A beszéd mellett természetesen.)

Azt hittem, ha kiírom a dolgokat magamból, könnyebb lesz. Hát, leginkább mégis a kád dugójához hasonlítanám a dolgot, vagy a dzsinn lámpájához. Dörzsi-dörzsi (kádnál plupp) és megállíthatatlanul özönlik a sok gondolat, kérdés, néha a semmitmondó rizsa is :)

Most, 32 évesen éreztem először azt, hogy az élet igen érdekes, változatos kihívás. Valami pozitív dolog, ami jót akar neked. (nekem is???) Eddig inkább megfélemlített és számomra mindig valami - biztosan - rosszat tartogató fekete mumus volt, és nem értettem, ha valaki arról beszélt, hogy élvezi az életet. Most már azt hiszem, van valami elképzelésem a dologról, hogy mit kellene érezni. MÉG nem érzem, de még várok. Bár nem erősségem a türelem, de igyekszem. Nagyon akarok - mindent és mindenkor, megváltozni, irányt változtatni, jó lenni, önmagam.... Szóval az akarás megvan, most már csak a célt keresem. Anélkül hiába akarok, ha nem tudom, melyik irányba lesz az utazás, nem tudok jegyet venni... Az pedig szar ügy. (itt ugye nem kell kisípolni??)

Tehát célkeresés. Cél sok jut eszembe, csak általában rádöbbenek, hogy ezek nem az ÉN céljaim. Átveszem egyszerűen másoktól (akár nekik megkönnyítésképpen, akár mert magamnak nincs, hát kiveszem a részem a máséból, hátha azzal kialakul nekem is valami saját cél), vagy ha rájövök, hogy véletlenül valami a sajátom, az AGY megint közbeszól, sikeresen meggyőzi a tudatot és a testet annak kilátástalanságáról, és megint folyik minden a régiben. (mármint mederben értettem hehe)

Mély lélegzet, lazítás. Az agy körüli abroncs jelzi, hogy jobb, ha nem feszegetek tovább... :(

Akkor most a szösszenet végére is értem, azt hiszem.... Mivel ez az én oldalam, most úgy döntöttem, hogy ma két bejegyzésem lesz, hehe (vagy három, attól függ, hogy halad majd az este - hm, nincsenek jó kis kacsintós smileyk...)

Úgy érzem magam,

mintha egy szikla ülne a mellkasomon. Sms érkezett: nyomasztó hangulat a mobil másik oldalán. Pici (én) már ebből a távolságból is magára veszi a nyomorult hangulatot, hagyja magát a mélybe húzni. De miért is?? Megszokásból, tudat alatt, egyszerűen mintha elfordítanák a kapcsolót, ping! - és odavagyok. Zuhanás ezerrel, megállás csak a padlón. Onnan meg lehet megint a magasba mászni, ezzel halom energiát elfogyasztani - feleslegesen! Ó, hogy ez engem mennyire idegesít! Miért nem tudok elszakadni ettől? Tudom, agyban, elméletben nagyon jó vagyok... mindig is a kivitelezéssel van probléma. :)

Tisztában vagyok vele, hogy nem jó, mégis teszem. Úgy, mint azt, hogy leiszom magam... kólával. Az a tézisem, hogy szerintem nekem kólafüggőségem van, alkohol helyett. (Á, amúgy nem ANNYIRA vészes - kérdezd csak a fogaimat, szívesen tartanak neked előadást az ő szemszögükből)... Már megint elkanyarodtam. A kólánál tartottam... vagy inkább a függőségnél? Mindenesetre elég praktikus, a meg-élhetésem szempontjából pedig úgymond életmentő, hogy CSAK kóla és nem alkoholfüggő vagyok egyes - hirtelen rámtörő - padlónvagyokaztakaromhogyérezzemhogyélek-napokon. Ilyenkor feltör bennem az életérzés hiánya, a vágy, hogy érezzem, vagyok. És ehhez valahogy a kóla is hozzátartozik. Alkoholt nem sokat iszom, nem is mind ízlik, már ez is szerencse. Nem cigizek, nem kávézok... Hát, kérem, valami azért nekem is kell, nem igaz? ;)

Úgy látom, a mai este elég kanyargós... meglehet... Ma már háromszor kezdtem neki fejben az írásnak - felettébb bosszantó módon egyszer sem a gép előtt ültem, hanem kint élveztem a napsütést, és bebeszéltem magamnak, hogy javulóban vagyok, mert a szombati napomat nem padlózva, deprisen töltöm otthon a 4 fal között (nem tudom, mi is a baj ezzel??? én nagyon jól érzem magam a falak között, csak halom könyv és internet legyen). Ma futottam, aztán a kicsiny "falum" egyik végéből (ahol lakom) a másikba lötyögtem barátosnémmal, aztán eszembe jutott, hogy vérnarancsot akartam venni, de nincs nálam a kocsi, sebaj, ma kondinap van alapon megfogtuk kétoldalról (nem két oldalról??? most bocsi, de nem lesek utána, mert elfolyik a mondanivalóm fonala hehe) a 12 db 1kg-os vérnarancshálókkal tele kartondobozt és a falu másik végéből enyhén lassuló sebességgel - állandó helycserés támadással - az egyik végébe végre megérkeztünk. Üdítő volt elengedni a ház előtt az egész pakkot. :)

De alapvetően nem ezt akartam írni. Illetve ha kijött, hát biztosan akartam - tudat alatt...

Struktúra, STRUKTÚRA - ez hiányzik nekem. Most is ugrálok egyik ágról a másikra. (Amúgy meg ha lazítani akarok megtanulni, lehet, hogy az első út azon vezet, hogy elfogadom a majom-kodást?? azok ugrálnak, nem?) Most nem stresszelem magam emiatt. Még mindig a padlórakerítettazsms-érzelmi állapotban vagyok.

Témát váltok, ettől fáj a fejem. Nem kellene ennyit gondolkodnom. Egyszerűen csak hagynom kellene, hogy a titkos énem átvegye testem (és agyam) felett az uralmat, és a szakadéknál azt mondja, hopp akkor én most leugrom, oké?....... DE erre még nem vagyok hajlandó. Nem biztosítókötél és nem ejtőernyő nélkül.
De ez az álmom. Belevetni magam a nagy semmibe, akkora önbizalommal, ami felfog, ha tényleg leesek. Mint egy puha gumimatrac.
A másik álmom egy olyan vastag bőrt kialakítani magam köré, hogy a bántások, szúrkálódások ne érjenek el hozzám. Egyfajta rinocérosz-szerűre gondoltam. :)

Ennek persze tudom, az a feltétele, hogy a mostani ruhámat (máskor hagymahéjaknak is titulálom őket), ami tele van hibás, illetve már idejétmúlta programokkal, levetkőzzem (innen akkor csak 18 éven felülieknek szól a blog - hehe)......

Van valami napi határa a blogírásnak? Ha nincs, attól tartok, ez olyan mint egy szabadjegy nekem.... Nekem ez nagyon tuti! Másoknak talán nem... :)

Sok dolog ment át a háromszori nemültemsajnoséppengépnél-gondolatblogolásomnál... Szokás szerint ezek viszont hamar el is tűntek a távolban. Jelenleg nem ismert helyen tartózkodnak, de nem aggódom, mert úgy gondolom, ha az kell, hogy leírjam őket, akkor majd le is fogom :) Ez egy igen praktikus nézet, szerintem is, csak egy hibája van: az, hogy amikor igazán szükség lenne az agynak eme laza hozzáállásához biztos lehetek benne, hogy éppen uzsonnaszünete van, vagy valami ilyesmi. Tehát az idő-hely-alkalom-agy-koordináció még kiépítésre vár.

(Most csak nekem van az az érzésem, hogy kissé összpontosítatlanul ültem ide és most rárobbantom magam a világra???)

Nem volt betervezve

mára az írás, az ide-írás. Úgy gondoltam, a tegnapi nagy lépés után nagy a valószínűsége egy nagyobb szünetnek. De éppen ültem a kádban, és próbáltam lazítani, amikor a szavak, a gondolatok csak úgy tolakodtak az agyamban, mind ki akart onnan szabadulni.

Az agyjárásnak nálam nincs semmi apropója. Ez úgymond állandó állapot nálam. A kiírni akarás szintén. A mostaninak az apák kihatása lányaik érzelmeire témájú könyv adta az ihletet, innen már csak egy cérnaszál, hogy párhuzamot vonjak saját életem és a könyvben leírtak között.

Pszichoterápiára járok (általában kevésbé tetszetős módon pszicho-nak nevezem, csak úgy néni, bácsi, doktor nélkül - egész egyszerűen csak az egyszerűség kedvéért (ajaj, szóismétlés hehe, de most hagyom)...)...
Viselkedésterápia. Nem azért, mert őrült és esetleg közveszélyes lennék (nem tudok róla, bár tudom, ez nem annyira meggyőző, mert ha az lennék sem lennék ezzel valszleg tisztában ;) ), hanem mert dolgozok magamon - évek kemény felismerései, öntükrözés -, de egy pontnál fel kellett ismernem, és mindenekelőtt be kellett ismernem, hogy szégyen, nem szégyen (először úgy éltem meg, hogy igenis az!), segítségért kiáltok. Szerencsémre komolyan is vettek, és egy nagyon aranyos pszicho-néninél kötöttem ki. :) És most araszolunk, araszolok, mert ugye, a munka nagy része mégiscsak rajtam marad.

Úgy látom, jó szokásom szerint már megint elindultam az ágnál, és már most a szerteágazó fa apróbb ágainak leveleinél járok. Hát, ez nemigen fog mostanában megváltozni, úgyhogy a megszokást ajánlanám ;)

Pánikolok mindenkitől, félek az elvárásoktól, az eddig felépített mentsváram már romokban hever. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy úgy érzem magam, mint egy lego-vár, darabjaira szedve, a darabok szanaszéjjel. Az újjáépítésen munkálkodom. Haladok, mint a csiga, lassan bár, és csúszós nyálkát hagyok magam után, de előbb-utóbb meg kell hogy érkezzek. :)

Igen, tizen-huszonév után rádöbbenek, hogy én tulajdonképpen optimista vagyok. (Persze, különben nem is kezdtem volna neki a legózásnak hehe)

Hirtelen nekilendülésből jól leszedtem a mondanivalóm "fölét"...

Most ennyi.

Hát elkezdődött...

Új élet kezdődik, megkísérlek kilépni eddigi életemnek immáron kinőtt ruhájából. Nagy levegőt veszek, és nekilendülök legyőzni félelmeimet, eddigi túlélő mechanizmusaimat.

Legelőször is illene magamról valamit írni... Igazából éppen ezt szeretném elkerülni, kiadni magam. Persze, erre nem éppen ez a hely a legmegfelelőbb. De pontosan ez az oka annak, hogy itt vagyok. Ugrok addig, amíg még meg nem gondolom magam. A végén hátha pont ez lesz jó. :)

Gyakorlatlanságom (nem a beszédben/írásban, hanem inkább az önmegnyitásban a világ felé) feltételezem, megbocsátható. Most még... az elején. hehe... a többit meg majd meglátjuk.

Megérkeztem. Itt vagyok...