Gátszakadás,

földindulás. Sosem hittem volna, hogy az ember blogfüggő is lehet. Gondoltam, lehet blogolvasásfüggő az ember, de hogy írás??? Bár az írás amúgy is lételemem. (A beszéd mellett természetesen.)

Azt hittem, ha kiírom a dolgokat magamból, könnyebb lesz. Hát, leginkább mégis a kád dugójához hasonlítanám a dolgot, vagy a dzsinn lámpájához. Dörzsi-dörzsi (kádnál plupp) és megállíthatatlanul özönlik a sok gondolat, kérdés, néha a semmitmondó rizsa is :)

Most, 32 évesen éreztem először azt, hogy az élet igen érdekes, változatos kihívás. Valami pozitív dolog, ami jót akar neked. (nekem is???) Eddig inkább megfélemlített és számomra mindig valami - biztosan - rosszat tartogató fekete mumus volt, és nem értettem, ha valaki arról beszélt, hogy élvezi az életet. Most már azt hiszem, van valami elképzelésem a dologról, hogy mit kellene érezni. MÉG nem érzem, de még várok. Bár nem erősségem a türelem, de igyekszem. Nagyon akarok - mindent és mindenkor, megváltozni, irányt változtatni, jó lenni, önmagam.... Szóval az akarás megvan, most már csak a célt keresem. Anélkül hiába akarok, ha nem tudom, melyik irányba lesz az utazás, nem tudok jegyet venni... Az pedig szar ügy. (itt ugye nem kell kisípolni??)

Tehát célkeresés. Cél sok jut eszembe, csak általában rádöbbenek, hogy ezek nem az ÉN céljaim. Átveszem egyszerűen másoktól (akár nekik megkönnyítésképpen, akár mert magamnak nincs, hát kiveszem a részem a máséból, hátha azzal kialakul nekem is valami saját cél), vagy ha rájövök, hogy véletlenül valami a sajátom, az AGY megint közbeszól, sikeresen meggyőzi a tudatot és a testet annak kilátástalanságáról, és megint folyik minden a régiben. (mármint mederben értettem hehe)

Mély lélegzet, lazítás. Az agy körüli abroncs jelzi, hogy jobb, ha nem feszegetek tovább... :(

Akkor most a szösszenet végére is értem, azt hiszem.... Mivel ez az én oldalam, most úgy döntöttem, hogy ma két bejegyzésem lesz, hehe (vagy három, attól függ, hogy halad majd az este - hm, nincsenek jó kis kacsintós smileyk...)

Úgy érzem magam,

mintha egy szikla ülne a mellkasomon. Sms érkezett: nyomasztó hangulat a mobil másik oldalán. Pici (én) már ebből a távolságból is magára veszi a nyomorult hangulatot, hagyja magát a mélybe húzni. De miért is?? Megszokásból, tudat alatt, egyszerűen mintha elfordítanák a kapcsolót, ping! - és odavagyok. Zuhanás ezerrel, megállás csak a padlón. Onnan meg lehet megint a magasba mászni, ezzel halom energiát elfogyasztani - feleslegesen! Ó, hogy ez engem mennyire idegesít! Miért nem tudok elszakadni ettől? Tudom, agyban, elméletben nagyon jó vagyok... mindig is a kivitelezéssel van probléma. :)

Tisztában vagyok vele, hogy nem jó, mégis teszem. Úgy, mint azt, hogy leiszom magam... kólával. Az a tézisem, hogy szerintem nekem kólafüggőségem van, alkohol helyett. (Á, amúgy nem ANNYIRA vészes - kérdezd csak a fogaimat, szívesen tartanak neked előadást az ő szemszögükből)... Már megint elkanyarodtam. A kólánál tartottam... vagy inkább a függőségnél? Mindenesetre elég praktikus, a meg-élhetésem szempontjából pedig úgymond életmentő, hogy CSAK kóla és nem alkoholfüggő vagyok egyes - hirtelen rámtörő - padlónvagyokaztakaromhogyérezzemhogyélek-napokon. Ilyenkor feltör bennem az életérzés hiánya, a vágy, hogy érezzem, vagyok. És ehhez valahogy a kóla is hozzátartozik. Alkoholt nem sokat iszom, nem is mind ízlik, már ez is szerencse. Nem cigizek, nem kávézok... Hát, kérem, valami azért nekem is kell, nem igaz? ;)

Úgy látom, a mai este elég kanyargós... meglehet... Ma már háromszor kezdtem neki fejben az írásnak - felettébb bosszantó módon egyszer sem a gép előtt ültem, hanem kint élveztem a napsütést, és bebeszéltem magamnak, hogy javulóban vagyok, mert a szombati napomat nem padlózva, deprisen töltöm otthon a 4 fal között (nem tudom, mi is a baj ezzel??? én nagyon jól érzem magam a falak között, csak halom könyv és internet legyen). Ma futottam, aztán a kicsiny "falum" egyik végéből (ahol lakom) a másikba lötyögtem barátosnémmal, aztán eszembe jutott, hogy vérnarancsot akartam venni, de nincs nálam a kocsi, sebaj, ma kondinap van alapon megfogtuk kétoldalról (nem két oldalról??? most bocsi, de nem lesek utána, mert elfolyik a mondanivalóm fonala hehe) a 12 db 1kg-os vérnarancshálókkal tele kartondobozt és a falu másik végéből enyhén lassuló sebességgel - állandó helycserés támadással - az egyik végébe végre megérkeztünk. Üdítő volt elengedni a ház előtt az egész pakkot. :)

De alapvetően nem ezt akartam írni. Illetve ha kijött, hát biztosan akartam - tudat alatt...

Struktúra, STRUKTÚRA - ez hiányzik nekem. Most is ugrálok egyik ágról a másikra. (Amúgy meg ha lazítani akarok megtanulni, lehet, hogy az első út azon vezet, hogy elfogadom a majom-kodást?? azok ugrálnak, nem?) Most nem stresszelem magam emiatt. Még mindig a padlórakerítettazsms-érzelmi állapotban vagyok.

Témát váltok, ettől fáj a fejem. Nem kellene ennyit gondolkodnom. Egyszerűen csak hagynom kellene, hogy a titkos énem átvegye testem (és agyam) felett az uralmat, és a szakadéknál azt mondja, hopp akkor én most leugrom, oké?....... DE erre még nem vagyok hajlandó. Nem biztosítókötél és nem ejtőernyő nélkül.
De ez az álmom. Belevetni magam a nagy semmibe, akkora önbizalommal, ami felfog, ha tényleg leesek. Mint egy puha gumimatrac.
A másik álmom egy olyan vastag bőrt kialakítani magam köré, hogy a bántások, szúrkálódások ne érjenek el hozzám. Egyfajta rinocérosz-szerűre gondoltam. :)

Ennek persze tudom, az a feltétele, hogy a mostani ruhámat (máskor hagymahéjaknak is titulálom őket), ami tele van hibás, illetve már idejétmúlta programokkal, levetkőzzem (innen akkor csak 18 éven felülieknek szól a blog - hehe)......

Van valami napi határa a blogírásnak? Ha nincs, attól tartok, ez olyan mint egy szabadjegy nekem.... Nekem ez nagyon tuti! Másoknak talán nem... :)

Sok dolog ment át a háromszori nemültemsajnoséppengépnél-gondolatblogolásomnál... Szokás szerint ezek viszont hamar el is tűntek a távolban. Jelenleg nem ismert helyen tartózkodnak, de nem aggódom, mert úgy gondolom, ha az kell, hogy leírjam őket, akkor majd le is fogom :) Ez egy igen praktikus nézet, szerintem is, csak egy hibája van: az, hogy amikor igazán szükség lenne az agynak eme laza hozzáállásához biztos lehetek benne, hogy éppen uzsonnaszünete van, vagy valami ilyesmi. Tehát az idő-hely-alkalom-agy-koordináció még kiépítésre vár.

(Most csak nekem van az az érzésem, hogy kissé összpontosítatlanul ültem ide és most rárobbantom magam a világra???)

Nem volt betervezve

mára az írás, az ide-írás. Úgy gondoltam, a tegnapi nagy lépés után nagy a valószínűsége egy nagyobb szünetnek. De éppen ültem a kádban, és próbáltam lazítani, amikor a szavak, a gondolatok csak úgy tolakodtak az agyamban, mind ki akart onnan szabadulni.

Az agyjárásnak nálam nincs semmi apropója. Ez úgymond állandó állapot nálam. A kiírni akarás szintén. A mostaninak az apák kihatása lányaik érzelmeire témájú könyv adta az ihletet, innen már csak egy cérnaszál, hogy párhuzamot vonjak saját életem és a könyvben leírtak között.

Pszichoterápiára járok (általában kevésbé tetszetős módon pszicho-nak nevezem, csak úgy néni, bácsi, doktor nélkül - egész egyszerűen csak az egyszerűség kedvéért (ajaj, szóismétlés hehe, de most hagyom)...)...
Viselkedésterápia. Nem azért, mert őrült és esetleg közveszélyes lennék (nem tudok róla, bár tudom, ez nem annyira meggyőző, mert ha az lennék sem lennék ezzel valszleg tisztában ;) ), hanem mert dolgozok magamon - évek kemény felismerései, öntükrözés -, de egy pontnál fel kellett ismernem, és mindenekelőtt be kellett ismernem, hogy szégyen, nem szégyen (először úgy éltem meg, hogy igenis az!), segítségért kiáltok. Szerencsémre komolyan is vettek, és egy nagyon aranyos pszicho-néninél kötöttem ki. :) És most araszolunk, araszolok, mert ugye, a munka nagy része mégiscsak rajtam marad.

Úgy látom, jó szokásom szerint már megint elindultam az ágnál, és már most a szerteágazó fa apróbb ágainak leveleinél járok. Hát, ez nemigen fog mostanában megváltozni, úgyhogy a megszokást ajánlanám ;)

Pánikolok mindenkitől, félek az elvárásoktól, az eddig felépített mentsváram már romokban hever. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy úgy érzem magam, mint egy lego-vár, darabjaira szedve, a darabok szanaszéjjel. Az újjáépítésen munkálkodom. Haladok, mint a csiga, lassan bár, és csúszós nyálkát hagyok magam után, de előbb-utóbb meg kell hogy érkezzek. :)

Igen, tizen-huszonév után rádöbbenek, hogy én tulajdonképpen optimista vagyok. (Persze, különben nem is kezdtem volna neki a legózásnak hehe)

Hirtelen nekilendülésből jól leszedtem a mondanivalóm "fölét"...

Most ennyi.

Hát elkezdődött...

Új élet kezdődik, megkísérlek kilépni eddigi életemnek immáron kinőtt ruhájából. Nagy levegőt veszek, és nekilendülök legyőzni félelmeimet, eddigi túlélő mechanizmusaimat.

Legelőször is illene magamról valamit írni... Igazából éppen ezt szeretném elkerülni, kiadni magam. Persze, erre nem éppen ez a hely a legmegfelelőbb. De pontosan ez az oka annak, hogy itt vagyok. Ugrok addig, amíg még meg nem gondolom magam. A végén hátha pont ez lesz jó. :)

Gyakorlatlanságom (nem a beszédben/írásban, hanem inkább az önmegnyitásban a világ felé) feltételezem, megbocsátható. Most még... az elején. hehe... a többit meg majd meglátjuk.

Megérkeztem. Itt vagyok...