Tökéletesség

M.anyaként felnéznek rád a gyerekek a gyerekkor egy szakaszáig. Mindent tudsz, mindent értesz, bármivel lehet hozzád fordulni: matek, irodalom, nyelvtan... Aztán az érettségi előtt a fogalmazás átnézésekor a "régi" helyesírási szabályok szerint segíted ki. (Apró vesszőhelyezési hibák, nem vészes, de akkor is...) Na bumm, legkésőbb ekkor lehull az álarc. A tökéletesség álarca.

Már nem vagy a dobogó legfelső fokán, már elöntik a gyereket a (tudat alatti) kétségek, mintha nem fordulna már feléd olyan megkérdőjelezhetetlen természetességgel... Trónfosztás. Csak én látom ezt? Automatikus az átmenet? Vagy tudatosan készülnek rá? Én csinálom a hibát, mert nem tudom eléggé elrejteni a tökéletlenségemet? Pedig ez emberi...

Dehát én is nehezen tűröm, hogy nem vagyok tökéletes. Lehet, hogy a kényszeres dobogón maradni akarás felesleges erőfeszítés? Ez a vonat már elfutott... Most már szemembe mondják, hogy már nem gyerekek... És én tudom. De akkor is... :)

Lehet, hogy a gyereknek ez mégsem olyan nagy megrázkódtatás? Nem tudom elképzelni. Szerintem igenis az!

Nekem legalábbis...

Evés és zavar...

Ha evészavaros emberkével ülsz az asztalnál, te és a párod célja az, ami a másiknak a betegsége, problémája, azaz a fogyás, akkor mi a teendő?? Pontosabban szólva nem is az ő problémája, hanem a személyiségének egy részét az evészavar benyelte, és most uralkodik rajta. Különbséget kell tenni közte és az EvésZavar (EZ) között! Nagyon fontos!

Ilyesfajta tippeket azért kaptunk is a terapeutájától, de arra nincs hasznos tanács, hogy a vacsoránál a nyomasztó hangulat miatt (csak később döbbenek rá teljesen) falom az ételt befelé a "nemtudom,hogyviselkedjek"-nyomás miatt.
Hogy lehet ezen túljutni? Hogy lehet természetesen viselkedni egy ennyire természetellenes helyzetben?
Igazából leginkább tippeket lesnék el tőle, dehát jó példával kell eljárnom...
Ez a láthatatlan "hatalom", amit ránk telepít... LE AKAROM VETNI!!!
De persze ez sem olyan egyszerű. Bármit is mondok, támadásnak véli és eszeveszett védekezésbe kezd (nem is ő, hanem EZ benne...)
Mit tegyek? A harmóniaigényem, ami tulajdonképpen nem más mint konfliktuskerülés, útjában áll a harcnak. Meg persze az ő jelenlegi labilis, nagyon nem megterhelhető állapota is.

Valahogy nagyon nem hiányzik éppen most nekem ez a kettészakítottság. Magamnak is alig van erőm, energiám jelenleg, és még ami van, azt is be kell osztanom. Mély lélegzet, és tudom, hogy újra megy majd minden tovább, és valahogy a nemlévő energia is előkerül, mert ha kell, mindig összeszedem valahogy. (De lehet, hogy ez most már tényleg az utolsó csepp lesz az én nem létező energiatartalékomból is??) Kicsit aggódom. Érte. Magamért.

Ez a tehetetlenség...