Újra beengedtem a zenét az életembe

Ott persze mindent szétszed darabjaira és elém tartja egyenként azokat.

Előbújnak érzések is, szívdobbanások a zene ütemére, könnyek. Mintha érezném, ahogy haladok előre, nemcsak észrevétlen eltűnnek dolgok bennem.

LÁTOM lépteiket, látom őket elsétálni, futni, s néha rohanni is...

Mintha összeforrott részeket szakítana fel bennem. Bugyog, kitörni készül, de hagyom... nem fogom megakadályozni. Túl régen várok már erre. Most megtaláltam a kulcsot hozzá.

Fel vagyok készülve, kezdődhet az élet...
 
Szimbóluma ez a nap önmagamnak MOST.


(recept a zenéhez: Bon Iver)

Elmerültem... és most felbukkanok

Mély lélegzettel buktam alá az élet még mélyebb rétegeibe. Egy időre sikerült felszínre kerülnöm (mint kiderült, sajnos csak átmeneti káprázat volt), most a sokadik körben ásom fel eddigi életem szántóföldjét.

Valahogy mindig újabb és újabb régi lelet kerül napvilágra.

Megint a sötétség leple alatt találtam meg a nyugalmat, hogy újra leüljek írni.
Valahogy már nem is éreztem a hiányát. Mintha cserben hagyott volna. Eltűnt. Magamra hagyott...

Pedig ott volt, ott van.
Csak a nagy ásás közepette sikerült néhány háttérbe szorított lényegi részemet is a felszín alá temetnem.

Minden egyes életévvel nő a magammal húzott lét-kacattal teli zsákok száma.
Egy idő után egyre bonyolultabb kézben tartani mindent. Jelenleg újra ott tartok, hogy a zsákok nagy része felszakítva fekszik a földön, kiadva magából tartalmát.

Én újra és újra kézbe veszem őket, megnézem, megsimítom... aztán egy immár stabil zsákba süllyesztem.

Nem mondok újat azzal, hogy a világ nem ilyen egyszerű... A dolgok nagy része sokadik alkalommal kerül simításra, mégis újra és újra a szakadt zsákon kötnek ki. Ez az élet. A simítások tapasztalata egy-egy külső héj levedlése, vagy akár megduplázása... vagy egy rózsabimbó kibontakozása...

Megbántam-e?

Lehetséges...

Nem lennék itt, ahol vagyok, ha másképp döntök.

De itt vagyok.

Megbántam-e?

Nem tudtam akkor és ott másképp dönteni.

Megbántam-e?

Nem. Csak nem akarom újra érezni, amit akkor.

Nem nézek vissza, csak előre.

Akkor nem bánom...


Love is Blindness...

Hajszál híján...

megváltozott minden... 

Az élet ügyes-bajos dolgai jelentéktelennek tűnnek.

Minden csupán pár lélegzetből áll.

A hajszál, ami híján most nem itt lennénk, ahol vagyunk.

Egy vékony hajszál.

De erős. És tart minket.

Fellélegzek...

... és újra zenét hallgatok. Újra felengedem az érzéseimet magamban.

Egy kalap alatt...

"Nagyon jól haladsz, ügyesen nekiveselkedtél az anyagnak. Irigyellek. Olyan jól sikerült... Biztosan ezért is érzem annyira deprinek magam, mert te haladsz, én pedig nem. Már értem, miért vagyok nyugtalan..."

Ismerős?

Egy hétköznapi mondat, egy kiinduló helyzet, áthajlás egy másik gondolatba... és voilá! Máris megalkottunk egy duplacsavart. Önmagunk észrevétlen átverésének dupla csavarát. Másokkal szemben, mint ahogyan mások is velünk szemben.

Mi is volt az igazi üzenet?
- bámullak, mert haladsz
- irigyellek, mert nekilendültél
- olyan jó lett
- depris vagyok, mert te haladsz, én pedig nem
- nyugtalan vagyok

tehát az üzenet: TE haladsz, én nem, TE sikeres vagy, én depris. ---- HA TE előbbre haladsz, ez azzal jár, azt váltja ki, hogy én lezakkanok. (A TE sikerednek az az ára, az a kihatása, hogy ÉN nem vagyok sikeres)

Ezt akartam valóban kifejezni? Vagy ezt IS ki akartam fejezni?
Ha őszintén mélyen magamba nézek, és megkérdezem újra: biztos vagyok benne, hogy mélyen, legbelül nem mégis csak ezt akartam kifejezni? A szemrehányást? Az összefüggést? A (rossz) kihatást?
Elgondolkodtató. Nem kell hozzá más, csak őszinteség. Nem mással, önmagammal szemben.

Hányszor mondjuk észrevétlenül a dícséret leple alatt egy szuszra a szemrehányást is??
Hányszor semmisítjük meg észrevétlenül a kimondott jónak a hatását?
Hányszor kötjük láthatatlan kötelékkel össze a hallott jót a rosszal, hogy aztán szemfüles tudatalattink számunkra nem tudatosan érzékelt összefüggéseit belefolyassa a döntéseinkbe?

Legközelebb azt mondom: - Jól haladsz, szuper!

(és befogom a számat, és NEM most mondom, hogy szarul vagyok, mert látom a sikeredet, mert az ráébreszt a saját sikertelenségemre - ezt egy másik pillanathoz kötöm majd. Amikor nem lesznek láthatatlan zsinórok a dícsérethez kötve. Hadd maradjanak önmagukban. Hadd hassanak önmagukban, (elő)ítélet nélkül)

Számomra ez volt a mai nap nagy felfedezése.

Feltámadás

Elkezdem  a kirakózást, összekaparom (régi) ÉN-em darabjait. Azonosulni kellene újra önmagammal...

Céltalan tettvágy

Azt hiszem, ennél rosszabb nincs. Majd szétvet az energia, de hová, merre induljak ezzel az energiahalommal??? grrrrrrrrrrrrrr...........

Most várok, hogy megérem azt az időt, amikor a cél a tettvággyal azonos időben talál rám.

Tizenéves koromtól kezdve kísér már ez a jelenség. Én személy szerint túl hosszúnak találom az átfutást, igazán megszabadulhattam volna már tőle évekkel ezelőtt... A hatása semmit sem veszített az évek alatt - sajnos. A nyugtalanság, a tenni akarás, a majdszétrobbanokhanemirányulhatvalamireazenergiám-érzés.

Segítsééééééééééééég!!!!!!!!

Megyek célkeresni :)

A jó, a rossz és én...

Átpakoltam a fél lakást, a terhektől (leginkább lelki terhektől) való megszabadulás nem megy olyan gyorsan, mint az várható lenne, illetve pontosabban fogalmazva: mint ahogyan azt ÉN elvárom. (Nem, direkt nem írtam elvárnám-ot, mert nem várnám, hanem várom!!!)

Miután a lelki teher nem egy fogom-magam-és-kidobom-a-cuccot-egyben-az-ablakon attrakció, ezért kénytelen vagyok áttelepíteni valami másra a kidobhatnékom-van-érzést.

Elkezdtem kidobálni feleslegessé vált (de eddig még nem volt szívem megszabadulni tőlük) dolgaimat. Ez elvi szinten szuper módon működik, mindig is a praktikus részleg okozott gondot nekem...

Elakadtam. Legszívesebben megfognám a lakás 4 sarkát (jó, persze csak elméletileg 4sarkú a lakás!!!) és mint egy jó kis régimódi pokrócot, kidobnám mindenestől, és ÚJRA kezdenék mindent! Tiszta lappal... micsoda szép álom, üres pénztárcával az ilyet nehéz tiszta lapozni. (Ilyenkor esik át az ember a ló másik oldalára és elkezd magában sikoltozni: Atyavilág! Egy egész élet nyomától fosztottam meg az emberiséget, de leginkább önmagamat!)

Jó, hablatyolás vége, már én magam sem tudom, hány szálon fut a gondolatmenet.

Szeretnék több teret, átláthatóságot az életemben, és úgy vélem, ennek egyik járható útja az, ha kidobom a lakásban szemrehányó pillantásokat rám vető dolgokat, melyek vagy arra emlékeztetnek, hogy mit nem csináltam, illetve ha már megcsináltam, miért is nem csináltam szebben, jobban, 10000%-osan, vagy pedig valami rossz emléket idéznek fel.

Fura módon az éjszaka közeledtével éledek fel, és látom magam előtt felszabadultan, hogyan is kellene a holnapi napot levezetni, energiával telten örülni (??) a napnak, alig várni, hogy felkelhessek, és nekirohanhassak (nem, nem az első akadálynak!!) a világnak, a világmegváltásnak.

Aztán a realitás hamar behozza lemaradását: örülök, ha fél 2-kor lenyugszom annyira a feléledésből, hogy el tudjak aludni. Másnapra pedig valahogy eltűnik az elán, az energia.

A jó az, hogy emlékszem az érzésre, tudom, hogy elő tudom hívni, és még megvan, rejlik mélyen.
A rossz, hogy az éjszaka valahogy mindig elnyeli.

A jó, hogy keresem az érzést, és újra és újra akarom.
A rossz, hogy ez nem elég.

A jó, hogy előbb-utóbb meg fogom találni!
A rossz, hogy nem tudom, mikor.

De a jó, hogy tudom, valamikor mégis!!

Hosszú idő után

újra lélegzem. Persze, csak átvitt (illetve szerencsére nemcsak átvitt) értelemben. 

Nem is tudom, hogyan sikerült itt kikötnöm most. Nem volt betervezve, így alakult. Ugyanúgy, mint ahogyan az eltűnésem is anno.

Hirtelen történt. Még önmagam számára is. Megdöbbentő látni, hogy a lélegzetnyi kihagyás tulajdonképpen félévnél is hosszabbra nyúlt. 

Hibernáltam magam, megragadtam egy ponton, kerékbe tört az életem. Na, nem akarom tovább facsarni a dolgot. Marhaságokat dramatizálok. Pedig csak annyi történt, hogy túlságosan nagyon magamra koncentráltam, teljesen elsüllyedtem az önsajnálatban, minden apró rezdülésemet érzékeltem. Mindeközben pedig észrevétlenül igen hasznos élettapasztalatokra tettem szert.

2011 igen mozgalmasra sikeredett, egyik-másik dolgot sikeresen átviszek 2012-be is magammal, illetve ugyanígy sajnos mások dolgai is átcsúsznak velem együtt. Ilyen például az anorexia, ami ellen (és néha ellenünk is, pedig mi az ő oldalán állunk)az illetékes látványosan, néha pedig (szerencsére egyre rövidebb időintervallumokban) igen agresszív kirohanásokkal küzd. 

De most új év, új élet! 

Ami legelőször is egy újonnan szerzett laktózintoleranciával kezdődik. Alkalmazkodom az új életkörülményhez, valahol talán még élvezem is, hogy vannak megadott (nem saját magam által kidolgozni kényszerült) határok, amikhez tartanom kell magam. Valahogy ez olyan nagy megkönnyebbülés! 

Persze, nagy reményeket fűzök a dologhoz, leginkább testsúlycsökkenés szempontjából ;)

Az elcsépelt és úgyis reménytelenül be nem tartott újévi fogadalmaktól idén megóvtam magam, egyszerűen ügyesen elkerültem a dolgot.

Nagy volt a csend, nem ígérek semmit, de ez egy első lépés... És ugye, mint ahogy azt már előttem elmondták: kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek – alapon: kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés NEKEM :)

Újra itt vagyok!