Gyökerek

Tizenakárhány év után először érzem azt, hogy valamiféle gyökeret kezdtem itt ereszteni...
Ahogy a gyökéren keresztül elkezdek táplálkozni az itteni földből.
Tipikus későn érő :)
Jobb később mint soha...

És mintha erre az érzésre visszaköszönne egy másik, egy másik gyökérből:
Ma hirtelen annyira átjárt, hogy én mennyire nagyon szeretem a szüleimet. Annak ellenére, hogy nem vagyunk az a szeretet-kimutatós típusok...
És akkor ülsz a város közepén és érzed, annyira mélyen magadban... és elönt...
Hihetetlen érzés!

Migrén és 2 ibuprofen ellenére...

Velem nem történik semmi... Ez nem igaz!
Túlságosan is sok dolog történik. Az agyam tele, a szám, a kezem alig tudják követni.
Rohamtempó :) Óriási!!!
Érzem, ahogy pulzál az élet... A ritmusa...
Honnan ez az energia? És ez még nem az összes. Még szunnyad nagyon sok... Én meg csak ámulok!!

Megteremtettem magamnak a saját bunkeremet, ahol befészkeltem magam...
Innen, a biztonságból irányítom magam. Már lebomlottak a lelkiismeretfurdalások, "testőröm" védi a kaput, segít. És én erősödöm... Egyre inkább!

Bevallom, kicsit félek tartok tőle, mi is lesz, ha szabadjára engedem az erőmet. De egyre inkább hajlok rá, hogy engedjem, hadd taroljon. :)

A kerítéseimet, amik (jó munkát végeztem, mint mindig!) nem nagyon akarnak magától az idő-vasfoga-rágcsálástól kibukni. Hát akkor döntsük!! :)

Kicsit reszketősen erőtlenné tesz ez a fejlődés... DE mintha az elhullt, legyengült energia-részecskék csak helyet szabadítanának fel az ereje teljében "pukkadozó" újjászületett ERŐNEK!!
Erős vagyok és a világ újra kivilágosodott, én pedig megint elkaptam...
Sikerült egy világos, tudatos pillanatot nyakon csípni, egy időre látni, érezni!!
Szívesen megtartanám örökre.

A látható időszakok egyre hosszabbak, és az élmény megmarad bennem. Emlékszem rá! És az elme, a test egyre inkább vágyakozik utána. Újra és újra.
Hatalmas érzés! Mekkora hatalmam van!

Az ember egy csoda...

Zavar-tan

Nem vagyok őszinte magamhoz. Megint elkezdtem begubózni, visszahúzódni a csigaházamba. A szabadság-érzés, az újraélek-érzés ellenére. Látom a jeleket. Érzem a visszavonulást.
Keresem a célt. De valahogy a lélek hiányzik.

Annyi sok új benyomás, tapasztalat, gondolat kering a fejemben mint egy kirakójáték elemei, melyek helyüket keresik. Pillanatokra kétségbe is esek. A következő pillanatban pedig látom az előrehaladást... Mintha  egy homokvihar közepén várnám a szélcsendet. A leülepedést. A tisztánlátást.

Várok. Igyekszem türelmes lenni, de a mai nap igen magányos volt. A csodaszép időben egyedül nem találtam a helyem. Rájöttem, az én életemnek két középpontja van. És egyik sem állandó. Egymástól oly távol. A kettő alkotna egy egységet. De két fél nem jelent két középpontot, hanem csak két felet. És hiába a matematika, jelen esetben ez sajnos nem tesz ki egy egészet...

Az az érzésem, megálltam a haladásban. Talán a várakozás teszi, mert az nem az erősségem. Elfáradtam.
Azt hittem, már a régi vagyok. De nem. És már többé nem is leszek a régi. Már valami új leszek. Talán éppen ez a valami új az, amitől tartok? Meglehet...