Úgy tűnik,

a hiba nem teljesen az én készülékemben van!!! :) Teljesen normális, hogy több síkon gondolkodom, és nem tudom, illetve nehézségeim vannak azzal, hogy csak egyet lássak. Teljesen normális, hogy sohasem olvasom el a használati utasítást, hanem máris nyomkodom a gombokat, és még be is indul a gép :) Teljesen normális, hogy ennyire érzékenyen fogom mások hangulatait, hogy mindenben a hibát látom meg, és még mondom is másoknak. Az is normális, hogy tökéletességre törekszem magamnál és másoknál is. A hibátlanságra. Hogy későn érő típus vagyok, és sok időbe telik döntenem, nem azért, mert butább vagyok a többinél, hanem mert sokkal jobban és alaposabban megrágom, és igyekszem a legeslegeslegesleghelyesebb döntést hozni. A váratlan változások kivetnek a ritmusomból, állandóságra van szükségem... Általában veleszületett dolog... A szülők egyike is hiperérzékeny ilyen esetekben. Vagy pedig egy generációt átugrott...

"A hiperérzékenység (HSP) nem más, mint egyfajta átlag feletti fogékonyság: fogékonyság a külső ingerekre, több inger befogadása, elraktározása és feldolgozása, mint az átlagos lenne. "
http://desire-reality.blog.hu/2007/11/30/hipererzekenyseg

Egy akkora szikla esett le rólam, már csak attól is, hogy azt olvastam, vannak mások is, akiknek ez normális, akiket ugyanúgy nem értenek, vagy csak nehezebben meg a többiek. Hirtelen elsírtam magam (egyáltalán nem szokásom)...

Nem azt jelenti, hogy most megveszem a könyvet és elkezdem magam diagnosztizálni, de igenis megveszem, elolvasom, a következő pszicho-találkozón pedig szóba fogom hozni, mit is gondol... :)

De azon, hogy felismertem magam, azon nem változtat semmit. Azon sem, hogy a szikla megnyugtatóan már nem rajtam fekszik. Felszabadultam egy eddig észre sem vett nyomástól!!! Hihetetlen érzés! Csak ugráltam örömömben. Mindegy, hogy esetleg ez nálam nem így van (de hogy tízből 9 passzol rád, az nem lehet véletlen), de mindegy.... Teljesen! Mert rájöttem, hogy nem vagyok egyedül... Sőt, olyan közel is vannak körülöttem, amit talán sejtettem, de most már tudom :) Tök jó...

Újra lélegzek. És máris szabadabbnak érzem magam. (A tudat hatalma, mi?) :)

Németül tudóknak belinkelek a könyvből  (első 4 fejezetet el lehet olvasni):
http://www.festland-verlag.com/zb/inhallt.php

Kezdek egyenesbe jönni... :) És ma sütni fog a nap, tuti, ezt érzem hehe...

Ön - MA - gam

(Ma egoista ön-kép következik újra éledező agymunka következményeként)

Meglep, mások mennyire másnak látnak engem... Az a kép valahogy nem tűnik ismerősnek... Igyekszem átfedéseket találni... kétségbe ejt, hogy nem találom őket.....

Önsajnálat. Kiemelem a negatívjaimat. De miért? Nem bízom magamban...
Túl sokat figyelek magamra? (Lehet egyáltalán túl sokat figyelni önmagadra??) Vagy ez most csak egy ilyen fázis? Hogyan lehetséges, hogy másokat nem riaszt el be nem tervezett találkozó régi ismerőssel? Bár leginkább a főbb kérdés, hogyan lehetséges, hogy engem igen??? Én nem ilyen voltam!! Hová tűntem? Mi lett velem? Realista szemmel nézve be kell valljam, egy elferdített képet vetítek önmagam elé. Mindenről, de leginkább önmagamról. (Mikor és MIÉRT alakítottam ezt ki???)

A visszajelzések felvetettek kérdéseket, illetve visszatükröződött benne(m), amit másoktól is állandóan hallok. Látom, az utat, egyre hosszabb és hosszabb, ahogy tekergőzik előttem, és nekem az az érzésem, én még mindig egy helyben állok. Mit állok? TOPORGOK!... céltalanul.

Elvesztettem a saját sebességemet!!!

Automatikusan odafordultam, mert hozzám fordultak. Most nem én segítettem, hanem nekem próbáltak segíteni. Én pedig beleestem a régi csapdámba, hogy összeszedtem, kiadtam, kiírtam magam... Aztán pedig a nagy érzelmi viharral egyedül maradtam.

Mintha ködön át tapogatóznál, és egyszercsak ping!- beléd hasít a felismerés: TE indultál el a TE utadon. Most a segítő kezek terelnek, akarva-akaratlanul. De ez már nem a TE utad. Ez már egy elterelő út. Sürgősen vissza kell találnom magamhoz... Sürgősen... (csak nem pánikba esni, nincs itt a világ vége.)

Most újra kézbe akarom venni az életemet, és döntéseket hozni, kimozdulni ebből a leragadt lépésből. Mert aki dönt és cselekszik, újra felelősséget vállal a saját életéért!

Most látom, mennyire körmönfont módon behálóztam önmagamat... Milyen csavaros ésszel elzártam a menekülés útjait. Az egyetlen menekülési út, ami maradt, az befelé van: a fejfájás, az öngyötrés.

Mély lélegzet, napsütés... Nem hagytam el magam - csak szusszanok! :) Még mindig itt vagyok, még mindig én vagyok, még mindig kuszán veszem a kanyarokat! EZ életjel. :) Magamba roskadva is érzem az élni akarást, a szabadon lélegezni vágyást.

És most hirtelen meghat, hogy érzem a tavaszt...

Kicsit elvonultam

magamba... Az agyam rohan, tervez, a lelkem pedig még küzd. Nem halad olyan gyorsan, mint az agy...

Görcsösen igyekszem ellazulni jelenleg.

Ami már önmagában kettősség. És jó kis ellentét. :) De ez írja le a mai napomat. Kétségbeesetten igyekszem, csak éppen céltalanul. Miközben az ablakon át bekukkantó napsugár tavaszt ígér, és egy új kezdetet...

Most begubózok. Mert valahogy ez a jó.

Böjt...

szerintem nem vagyok normális, de azon gondolkodom, hogy húsvétig (najó, egy nappal előttig) lemondok a kóláról... Az édességről még nem döntöttem. Sőt, még egyelőre nem tartom magam beszámíthatónak az ötlet miatt... (de már csináltam, ráadásul anno a fast food teljesen ki volt lőve, plusz kólafélék is... Az volt csak a kemény időszak - de persze újra felfedeztem, mennyi nem egészséges kaját tömtem magamba, illetve a végén jobban kiélveztem a dolgok ízét)... Szóval most megint itt lenne az ideje a lemondásnak. De ennek semmi köze a keresztényi böjthöz - éppen csak időben esik vele egybe. (ezt most miért is tartottam fontosnak hozzátenni??)

Még rajta maradok a témán. Még van 3 napom... :)

(közben feltűnt, hogy a bejegyzéseim időpontja valahogy nem a valós idővel esik egybe - még keresem a hibát hehe)

Elgondolkoztam,

lehet, hogy hülyeséget csináltam a bloggal? Azzal, hogy legjobb az egyenes út, és ha ez nehéz, hát épp azért éppen erre...?? De jó érzés volt, a saját ötletem, a saját struktúrálatlan én-blogom! Ezért helyesnek tűnt, és tűnik még most is, felszabadított bennem valamit. Az év egyik legjobb döntése volt. Ez már sokat ígérő, nem?? :)

Aztán jöttek privát visszajelzések a belső körömből... Lám, már ennyit is nyertem a blogommal (más előrelépéseim mellett): elveszett barátok írnak... (Hirtelen milyen ismerős ez a sor... aztán rájöttem, hogy egy régi saját vers sora...) Akkor meg hirtelen feltűnt, hogy én már mióta nem írok verseket... Miért is nem??? :(

Közben ma eszembe jutott, hogy akik az utóbbi időben engem személyesen megéltek, kapcsolatban vannak velem, azok természetesen ismerik az ágak jelentését (lsd Nem volt betervezve) :) rám jellemző, hogy elkezdek egy témát, (ez az ág) aztán pedig elkanyarodok útközben a sok kis ágacskán, és végül egy levélen kötök ki (újabb téma, ami a másikból adódott)... Ez egyszerűen így van. Mert én ilyen kis szeleburdi vagyok hehe. ;)

Szeleburdiságom ellenére családom, a barátaim (és igenis vannak és mellettem állnak, és biztonságot adnak) ott vannak körülöttem. Bár nem éppen 10 vagy 100 km-es távolságban, de megvan a kötelék. Fonjuk, csavarjuk, foldozzuk a kötelet, hogy minél tovább tartson. Dolgozunk rajta. A barátságon is. Nap mint nap. És nagyon jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a nagyvilágban, mint ahogy én azt gondoltam nem is olyan régen. Relativáltam a dolgot. És büszkén mondhatom, hogy több barátom van, mint másoknak ez megadatik. Szerencsés vagyok. :) Köszönöm. (oké, lemászok a színpadról...) Továbbá nagyon köszönöm a tanácsokat, gondolatokat is. (ezt még muszáj volt közbesúgni hehe)

Tudom, nincs okom rá, meg küzdök is, hogy ne is ijedjek meg, ne érezzem magam még kisebbnek másokkal szemben. Csak nehéz - mostanság. Egyszerűen az utóbbi időben leromlott a kártyavár, és  már nem tudom magam áltatni, mint ahogy az részben évekig sikerült. A pszichot én lazán élem meg. Lehet, hogy azért is nem írtam róla többet, mert nekem annyira beletartozik a hétköznapomba, és még csak 4szer voltam. Én szívesen megyek oda, inkább úgy érzem magam, hogy meglátogatok valakit, mint hogy terápiára járok. Alig várom. A hétköznapjaim gondolatvilágának része. Állandóan azon agyalok, miről is akarok még ott "felszólalni" :) Lehet, hogy ezért is nem feleltem meg annak a tipikus leírom-a-terápiámat-képnek? :) nekem hirtelen fel sem tűnt, mit is kellene leírnom...

Az apropó az volt, hogy ideges voltam, nyugtalan, nagyon nehezemre esett lazítani, majdhogynem lehetetlen, sőt, már az olvasás, ami régen kikapcsolt, sem hatott sokáig. Ezeket én vészjeleknek vettem. Továbbá, hogy elkezdtem vissza(be)fordulni a világtól, önmagamba. Jelenleg elrettent a mások elvárása velem szemben (bár ezek nagy része az én agyamban van ilyen nagy, ijesztő léggömbbé felfújva), dehát az elképzelt és a valós veszély ugyanúgy szívdobogással jár, meg nehezen veszel levegőt, és a végén a nap közepén hirtelen reszkettem, nem tudtam leállítani. Pánik, akár telefont felvenni, akár barátokkal skype-olni... Persze, ezek nem halálközeli dolgok, de mivel én tudtam, ez nem normális, nekem ez elég ok volt arra, hogy azt mondjam, irány a doki. És segítség!!! :)

Tudom, hogy sikerül majd ebből a helyzetből kimásznom, de a türelmetlenségem ellenére várnom kell. És várok. Mert ezt a kártyavárat sem 1 hónap alatt építettem fel. Mi több, mégcsak nem is 1 év terméke. És egészségesebb is nem 1 hét alatt hazavágni, anélkül, hogy tényleg le lennének zárva a dolgok.
Én most nagyon túl akarok lépni a szikladarabokon előttem. Csak sokszor nincs energiám, mert néha a hitem is eltűnik. Aztán visszajön. Ez valahogy normális szerintem, hiszen nem lehetek álandóan top-on. :)

Biztosan kifelejtettem még valamit, de most ennyi. Egy struktúrálatlan blognak is vannak előnyei. Jöhetsz-mehetsz, írhatsz, ahogy csak akarsz ;)