Valahogy mindig újabb és újabb régi lelet kerül napvilágra.
Megint a sötétség leple alatt találtam meg a nyugalmat, hogy újra leüljek írni.
Valahogy már nem is éreztem a hiányát. Mintha cserben hagyott volna. Eltűnt. Magamra hagyott...
Pedig ott volt, ott van.
Csak a nagy ásás közepette sikerült néhány háttérbe szorított lényegi részemet is a felszín alá temetnem.
Minden egyes életévvel nő a magammal húzott lét-kacattal teli zsákok száma.
Egy idő után egyre bonyolultabb kézben tartani mindent. Jelenleg újra ott tartok, hogy a zsákok nagy része felszakítva fekszik a földön, kiadva magából tartalmát.
Én újra és újra kézbe veszem őket, megnézem, megsimítom... aztán egy immár stabil zsákba süllyesztem.