14 éves tartozásomat róttam ma le...

Valahogy most érett meg rá az idő. A bocsánatkérést elfogadták. Azóta feje tetejére állítanám az életem, és hirtelen olyan nagy energiahalom akar szétdurranni bennem, hogy nem is tudom, hová is irányítsam ezt a tettvágyat.

Hová is? Hirtelen olyan lendület jött rám, hogy fákat tudnék kirángatni a helyükről.... És ehelyett keresem az irányt, merre is kezdjem el a farángatást. (Ismerős a helyzet, sajnos tudom, hogy ez sokszor úgy végződik, hogy az óra ketyeg, az energia felfújt léggömbje lassan kiereszti magából a levegőt, és én pedig csak állok és az utat keresem)...

Mindig az a meggyőződésem, hogy na, MOST sikerülni fog. :) És újra és újra sikerül - egy darab. (dehát ne legyek telhetetlen, nem igaz?)

Az utóbbi pár nap kicsit lelökött a lábamról, tegnap este pedig egy iszonyú gyors (és igen erőteljes) migrén párosult hozzám, hányingerrel, fény- és hangérzékenységgel egyetemben. Kicsit meg is döbbentett, hogy már vasárnap óta nem írtam, és ma csütörtök van. Igyekszem nem pánikolni (de érzem, hogy közeleg)...

Tanulom, hogy úgy van minden jól, ahogy van. (ki hiszi ezt el??)
Tanulom, hogy önmagam miatt, magamnak csináljak valamit, ha csinálok.
Tanulom, hogy ne korbácsoljam magam minden egyes hibámért.
Tanulom, hogy türelmes legyek magammal.
Tanulok lazítani.
Tanulok egyszerűen csak élni.

Van még mit tanulnom...

Szegénységi bizonyítvány

Feltűnt, hogy milyen sokat gondolok arra, mennyire és milyen módon könnyíthetném meg a körülöttem lévők életét. Hogyan segíthetnék nekik. Feltűnt továbbá, hogy én ezt önmagamért nem teszem meg. :(

Enyhe sokkhatás, mert mi az, hogy én önmagamra nem pazarlom ezt az energiát? (Ami, ugye, önmagában nem pazarlás, de mégis a célirányzat kissé hibás) Nem vagyok én magamnak elég értékes, hogy a SAJÁT életemet akarjam MAGAMNAK megkönnyíteni?? Úgy tűnik, jelenleg így működik a gondolatmenetem. Nem tudom, mikor és hogyan került ez a hiba a berendezés működésébe, de hibának hiba, mert ez nem egészséges.

Tudatában vagyok ennek, látom is az erőfeszítést mások életének, energiájának, összhangjának való felépítésében. DE nem látom ugyanezt nálam. Az agyam fogja a jelzést, észrevette a hibát, dolgozik rajta. Tulajdonképpen nincsen különbség a mások életének megkönnyítésének eszközei és a sajátom között. AKKOR hol a különbség? Abban, hogy másokat önmagam elé helyezek? Abban, hogy én csak a sor végére kerülök? Mióta csinálom ezt? Miért nem vettem én ezt hamarabb észre? Miért nem vették ezt a szüleim észre? Mert ezt csináltam már általános suliban is. Igencsak szegénységi bizonyítvány ez. Nem az a letaglózóan kimondott "szegénységi bizonyítvány"-szöveg, úgy lefitymálóan. Nem, egész egyszerűen csak maga a tény, hogy ez bizony tényleg egy szegénységi bizonyítvány. :) Ami máris gazdagabbá lett azzal, hogy fel lett fedezve, hogy foglalkoznak vele. Tehát nevezhetjük akár középosztálybeli bizonyítványnak is azóta ;)

Még nem jöttem rá annak az útjára, hogy az értelemtől az érzésig megteendő út hogyan lenne lerövidíthető :) (Persze, hogy rövidíteni akarok hehe) Tudom, hogy az első lépés az, hogy elfogadjam önmagamat. Tudom, hogy a következő lépés (akár párhuzamosan is) egy reális én-kép. A belülre kivetített mostani diafilm kicsit mintha idejétmúlta masinával lenne lejátszva. Ha egy korszerűbbre rakom át (nem a félelmeken, és behatárolt tudaton keresztül nézem), meglátom az éles kontúrjaimat. Valószínűleg azt is, amiért a barátaim a barátaim. :)
Látom a képet, amit ŐK látnak rólam.

A végén pedig majd megkapom a gazdagsági bizonyítványomat munkám, pontosabban önmagam elismeréséért.