Újra önmagam részeként

Sokáig hagytam szunnyadni, most végre sikerült az igazi ÉN-em egy részét újra megkaparintani.

Érzem a vér lüktetését, tudom, hogy a részem. Legalább ebben nem kételkedem most már. Hogy is hagyhattam sorvadni éveken át? Hogy is tagadhattam meg magamtól? Milyen felhőknek sikerült ennyire elállniuk a ki-látásom útját, hogy még a gondolataimból is majdnem sikerült eltűnnie?

Ó, keserű döbbenet, mily drámai feleszmélés!

Minden szó levegő haldokló tüdőmnek, minden gondolat újat és még újabbat szül.

Írok... Létezem!

Nem vagyok jó gazdája önmagamnak...

Elhanyagolom. Letarolom, nem veszem figyelembe, félretolom másokért... Hát milyen gazdája vagyok én önmagamnak???

Ezt jól eltoltam, azt hiszem. Egyetlen mentségem (hogy elfogadható lenne, nem is írom ide, bár valóban elfogadhatónak kellene titulálnom), hogy nem voltam ennek tudatában. Egyszerűen nem láttam, hogy mit teszek. Nem éreztem, nem szándékosan választottam ezt (mondom én a mostani énemmel)... Valami oka mégis van, hogy ezt teszem. Talán az, hogy most rádöbbenjek, és ezután tudatosabban éljem meg az IGAZI álmaimat?

Nem is az átlátás a nehéz. Az az ismerős gondolkodás-séma, azzal nincs gondom.
Ami letaglóz, az az elveszett idő - általam odagondolt - szemrehányásai.... A ki nem használt lehetőségeké, az egy helyben toporgás dühe. (És ilyenkor szembetűnő nagyon a nyugalom, a kiegyensúlyozottság hiánya...)
A dühömmel csak újabb idő megy veszendőbe. És ez újabb dühöt szül. Ördögi kör.

Még tanulnom kell, hogy elfogadjam a helyzetet. Azt, hogy a jelenben éljek, hogy ne loholjak a jövő után a jelen felett átugorva a múlt koloncait magamra aggatva...

Loholás vége, megáll, zihál (CSAPÓ LE, felvétel vége)... a talaj alattam megpördül, s én szédelegve keresem, merre is van az előre. És tántorogva elindulok az annak vélt irány felé...

Meglátom, hová sikerül eljutnom...

Újra itt(hon) vagyok...

Kissé hosszúra sikeredett az önmagamba süllyedés. Nem kell aggódni, nem a szó negatív értelmében süllyedtem le mélyre, hanem inkább lemerültem önmagamba. Munkálkodtam, figyeltem, felügyeltem... Ismerkedtem önmagammal.
Ezt kissé visszavetette a tény, hogy újra a pánik-időszakomat élem. Ez persze megmutatta, hogy mennyire nem jó irányba haladok - s ez már évek óta. Le kellett vonnom néhány következtetést...

Elkezdtem ledobálni néhány sallangot. Tanulom az önállóságot, a szabadon nagy levegő-vételt... Még nem annyira megy, de jó úton haladok. Az elméleti résszel már kiválóan haladok. Most a gyakorlati oldalán csiszolok a dolognak. :)
90:10 arányban gondolkodom és teszek... Igencsak ajánlatosnak tűnik az aránytengelyt a középvonal felé eltolni, mert így saját magamnak állok útjában.

Meg sem állok addig, amíg feltartózhatatlan nem leszek :D