Elmerültem... és most felbukkanok

Mély lélegzettel buktam alá az élet még mélyebb rétegeibe. Egy időre sikerült felszínre kerülnöm (mint kiderült, sajnos csak átmeneti káprázat volt), most a sokadik körben ásom fel eddigi életem szántóföldjét.

Valahogy mindig újabb és újabb régi lelet kerül napvilágra.

Megint a sötétség leple alatt találtam meg a nyugalmat, hogy újra leüljek írni.
Valahogy már nem is éreztem a hiányát. Mintha cserben hagyott volna. Eltűnt. Magamra hagyott...

Pedig ott volt, ott van.
Csak a nagy ásás közepette sikerült néhány háttérbe szorított lényegi részemet is a felszín alá temetnem.

Minden egyes életévvel nő a magammal húzott lét-kacattal teli zsákok száma.
Egy idő után egyre bonyolultabb kézben tartani mindent. Jelenleg újra ott tartok, hogy a zsákok nagy része felszakítva fekszik a földön, kiadva magából tartalmát.

Én újra és újra kézbe veszem őket, megnézem, megsimítom... aztán egy immár stabil zsákba süllyesztem.

Nem mondok újat azzal, hogy a világ nem ilyen egyszerű... A dolgok nagy része sokadik alkalommal kerül simításra, mégis újra és újra a szakadt zsákon kötnek ki. Ez az élet. A simítások tapasztalata egy-egy külső héj levedlése, vagy akár megduplázása... vagy egy rózsabimbó kibontakozása...