kicsit kimaradt a gondolatelemzés. Túl kábult voltam hozzá. Most arra ügyelek, hogy ne szédelegjek, és a fejem abbahagyja a fájást... (jaaaaaaj, magyar tanárnőm most biztosan emleget) :)
Zuhogó eső az utóbbi napokban, ezért is volt szerencsém, hogy pont akkor voltam bezárva. :)
Most volt időm gondolkodni... Feltűnt, hogy az emberek körülöttem valahogy nem fogják a visszafogott, apró jeleimet. Valahogy nem reagálnak rá. Átnéznek rajtam. Én ezt nem értem. Miért kell megvárni, amíg belül már ordítok, és kiássuk a csatabárdot??? Nem lehet egyszerűen reagálni a visszafogott jelzéseimre?? (Vagy ez csak nálam van így, és én magam vagyok a hibás, mert nem vagyok keményebb???)
Én nem akarok keményebb, mogorvább, gonoszabb, magammögöttmindenhidatfelégetőbb lenni... De az az érzésem, hogy az emberek ezt várják el, addig nem nyugszanak, amíg meg nem teszem.
Bevallom, tartok tőle, hogy mi fog történni akkor... Mert hogy meg fog történni, az elkerülhetetlen, már látom. A legjobb, ha fejlődésem fontos lépésének tekintem. De nyomaszt... Miért nem lehet békésen tisztázni a dolgokat? Miért kell egyből fejjel menni egymásnak? Persze ez csak akkor működik, ha mindenki ugyanazzal a fegyverrel harcol. Hiába mozgok én a finom-érzelmi-szinten, ha a többi azt lehet, hogy nem is érzékeli. És hiába mozognak ők a harcoljunk-haver-ha-máshogy-nem-érted-szinten, ha nekem határtalan sok idő kell ahhoz, hogy hajlandó legyek ilyen alpári eszközökhöz fordulni... Mivel a valószínűsége annak nagyobb, hogy én kibukok, minthogy ők finommechanikailag fogják az érzéseket, nincs más választásom, mint megtanulni utat vágni magamnak az élet sűrűjében.
Lelkileg készülök rá - és máris felemészti az energiaszintemet. Brrrrrrrrrrr...
De készülök rá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése