M.anyaként felnéznek rád a gyerekek a gyerekkor egy szakaszáig. Mindent tudsz, mindent értesz, bármivel lehet hozzád fordulni: matek, irodalom, nyelvtan... Aztán az érettségi előtt a fogalmazás átnézésekor a "régi" helyesírási szabályok szerint segíted ki. (Apró vesszőhelyezési hibák, nem vészes, de akkor is...) Na bumm, legkésőbb ekkor lehull az álarc. A tökéletesség álarca.
Már nem vagy a dobogó legfelső fokán, már elöntik a gyereket a (tudat alatti) kétségek, mintha nem fordulna már feléd olyan megkérdőjelezhetetlen természetességgel... Trónfosztás. Csak én látom ezt? Automatikus az átmenet? Vagy tudatosan készülnek rá? Én csinálom a hibát, mert nem tudom eléggé elrejteni a tökéletlenségemet? Pedig ez emberi...
Dehát én is nehezen tűröm, hogy nem vagyok tökéletes. Lehet, hogy a kényszeres dobogón maradni akarás felesleges erőfeszítés? Ez a vonat már elfutott... Most már szemembe mondják, hogy már nem gyerekek... És én tudom. De akkor is... :)
Lehet, hogy a gyereknek ez mégsem olyan nagy megrázkódtatás? Nem tudom elképzelni. Szerintem igenis az!
Nekem legalábbis...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése