Nem vagyok őszinte magamhoz. Megint elkezdtem begubózni, visszahúzódni a csigaházamba. A szabadság-érzés, az újraélek-érzés ellenére. Látom a jeleket. Érzem a visszavonulást.
Keresem a célt. De valahogy a lélek hiányzik.
Annyi sok új benyomás, tapasztalat, gondolat kering a fejemben mint egy kirakójáték elemei, melyek helyüket keresik. Pillanatokra kétségbe is esek. A következő pillanatban pedig látom az előrehaladást... Mintha egy homokvihar közepén várnám a szélcsendet. A leülepedést. A tisztánlátást.
Várok. Igyekszem türelmes lenni, de a mai nap igen magányos volt. A csodaszép időben egyedül nem találtam a helyem. Rájöttem, az én életemnek két középpontja van. És egyik sem állandó. Egymástól oly távol. A kettő alkotna egy egységet. De két fél nem jelent két középpontot, hanem csak két felet. És hiába a matematika, jelen esetben ez sajnos nem tesz ki egy egészet...
Az az érzésem, megálltam a haladásban. Talán a várakozás teszi, mert az nem az erősségem. Elfáradtam.
Azt hittem, már a régi vagyok. De nem. És már többé nem is leszek a régi. Már valami új leszek. Talán éppen ez a valami új az, amitől tartok? Meglehet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése