Elhanyagolom. Letarolom, nem veszem figyelembe, félretolom másokért... Hát milyen gazdája vagyok én önmagamnak???
Ezt jól eltoltam, azt hiszem. Egyetlen mentségem (hogy elfogadható lenne, nem is írom ide, bár valóban elfogadhatónak kellene titulálnom), hogy nem voltam ennek tudatában. Egyszerűen nem láttam, hogy mit teszek. Nem éreztem, nem szándékosan választottam ezt (mondom én a mostani énemmel)... Valami oka mégis van, hogy ezt teszem. Talán az, hogy most rádöbbenjek, és ezután tudatosabban éljem meg az IGAZI álmaimat?
Nem is az átlátás a nehéz. Az az ismerős gondolkodás-séma, azzal nincs gondom.
Ami letaglóz, az az elveszett idő - általam odagondolt - szemrehányásai.... A ki nem használt lehetőségeké, az egy helyben toporgás dühe. (És ilyenkor szembetűnő nagyon a nyugalom, a kiegyensúlyozottság hiánya...)
A dühömmel csak újabb idő megy veszendőbe. És ez újabb dühöt szül. Ördögi kör.
Még tanulnom kell, hogy elfogadjam a helyzetet. Azt, hogy a jelenben éljek, hogy ne loholjak a jövő után a jelen felett átugorva a múlt koloncait magamra aggatva...
Loholás vége, megáll, zihál (CSAPÓ LE, felvétel vége)... a talaj alattam megpördül, s én szédelegve keresem, merre is van az előre. És tántorogva elindulok az annak vélt irány felé...
Meglátom, hová sikerül eljutnom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése