Szükségtelen lettem :) vagy inkább :(
Most sírjak vagy nevessek? Nem is tudom.
Egész eddigi életem aszerint a szabály szerint működött, hogy szükség van rám, ezért vagyok. Ez idáig működött is rendesen. Ahogy viszont az évek teltek, a csajok nagyok lettek, én is kénytelen lettem szembe nézni azzal a ténnyel, hogy ennek az időszaknak vége.
Igyekszem pozitívan fogadni a hírt (amúgy teljesen levert, és hónapokra, majdhogynem évekre visszavetett a személyiségfejlődésemben), és rágni, rágcsálni a dolgot. Mihez kezdjek magammal? Eddigi szabályaim a másokért való létezés (de fellengzősen hangzik hehe) körül forogtak. Ezt önfeladásként is tudnám fordítani, de az sem segít. :)
Félre kell toljam a mások (magam által magamra kényszerített) kényszerét, és csak és kizárólag, ÖNZŐ módon habzsolóan magamat tekintenem... fura, már maga a gondolat is lelkiismeretfurdalást, bűntudatot okoz. Ezeket kell kisöpörni a kis lélek-kuckómból. :)
Már sepregetek pár napja, pár hete... :)
Az eredmény eddig: porfelhőbe takart összevisszaság. De már érzem a lényegét, és seprek tovább...
Minden szükségállapot véget ér egyszer!
(És akkor majd egy erős EGO-Lány lép majd ki a tojáshéjjal a fenekén a nagyvilágba - hihi)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése