A legnagyobb és legmegdöbbentőbb felfedezésem azzal való szembesülésem volt, hogy nem élek. Nem mintha most meghaltam volna, neeeeeem, de a szónak abban az értelmében, hogy az életet élvezni, élni, kiélni, megélni nem teszem. Beskatulyázott életemet ritkán nyitom meg látogatók számára, akkor is persze csak szigorúan ellenőrzött egyedeknek :)
Rácsodálkoztam a csíkos-pöttyös-színes-vidám teáskannára, és első pillantásra megállapítottam, ajaj, ez annyira nem az én világom. (Előítélet, hurrá!!) Aztán egy hét Berlinben, naponta ugyanazzal a teáskannával, sőt, a jobb hatás kedvéért ugyanilyen fazonú tányér, csésze, sőt, még a villa nyele is piros-fehér pöttyös!!, és elfogadtam, mi több, hozzászoktam, elkezdtem élvezni a más-ságot. Belekóstoltam valami teljesen tőlem (feltételezetten) távol álló dologba. És kezdtem ízlelgetni. Ellesni mások hogyan is élvezik az életet...
A hihetetlen az maga a tény, hogy én ezt eddig nem is vettem észre. Mintha részleges vakságban szenvednék (ill. szenvedtem volna, mert már gyógyulóban vagyok).
De már mindegy. Elkezdődött a változás, máshogy nézek a világra. Önmagamra. Még egyelőre leskelődök. El-leskelődök. Azt, hogy mások hogyan is csinálják.
De első saját lépésként vettem egy színes (!) nyári ruhát :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése