(Ma egoista ön-kép következik újra éledező agymunka következményeként)
Meglep, mások mennyire másnak látnak engem... Az a kép valahogy nem tűnik ismerősnek... Igyekszem átfedéseket találni... kétségbe ejt, hogy nem találom őket.....
Önsajnálat. Kiemelem a negatívjaimat. De miért? Nem bízom magamban...
Túl sokat figyelek magamra? (Lehet egyáltalán túl sokat figyelni önmagadra??) Vagy ez most csak egy ilyen fázis? Hogyan lehetséges, hogy másokat nem riaszt el be nem tervezett találkozó régi ismerőssel? Bár leginkább a főbb kérdés, hogyan lehetséges, hogy engem igen??? Én nem ilyen voltam!! Hová tűntem? Mi lett velem? Realista szemmel nézve be kell valljam, egy elferdített képet vetítek önmagam elé. Mindenről, de leginkább önmagamról. (Mikor és MIÉRT alakítottam ezt ki???)
A visszajelzések felvetettek kérdéseket, illetve visszatükröződött benne(m), amit másoktól is állandóan hallok. Látom, az utat, egyre hosszabb és hosszabb, ahogy tekergőzik előttem, és nekem az az érzésem, én még mindig egy helyben állok. Mit állok? TOPORGOK!... céltalanul.
Elvesztettem a saját sebességemet!!!
Automatikusan odafordultam, mert hozzám fordultak. Most nem én segítettem, hanem nekem próbáltak segíteni. Én pedig beleestem a régi csapdámba, hogy összeszedtem, kiadtam, kiírtam magam... Aztán pedig a nagy érzelmi viharral egyedül maradtam.
Mintha ködön át tapogatóznál, és egyszercsak ping!- beléd hasít a felismerés: TE indultál el a TE utadon. Most a segítő kezek terelnek, akarva-akaratlanul. De ez már nem a TE utad. Ez már egy elterelő út. Sürgősen vissza kell találnom magamhoz... Sürgősen... (csak nem pánikba esni, nincs itt a világ vége.)
Most újra kézbe akarom venni az életemet, és döntéseket hozni, kimozdulni ebből a leragadt lépésből. Mert aki dönt és cselekszik, újra felelősséget vállal a saját életéért!
Most látom, mennyire körmönfont módon behálóztam önmagamat... Milyen csavaros ésszel elzártam a menekülés útjait. Az egyetlen menekülési út, ami maradt, az befelé van: a fejfájás, az öngyötrés.
Mély lélegzet, napsütés... Nem hagytam el magam - csak szusszanok! :) Még mindig itt vagyok, még mindig én vagyok, még mindig kuszán veszem a kanyarokat! EZ életjel. :) Magamba roskadva is érzem az élni akarást, a szabadon lélegezni vágyást.
És most hirtelen meghat, hogy érzem a tavaszt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése