Elgondolkoztam,

lehet, hogy hülyeséget csináltam a bloggal? Azzal, hogy legjobb az egyenes út, és ha ez nehéz, hát épp azért éppen erre...?? De jó érzés volt, a saját ötletem, a saját struktúrálatlan én-blogom! Ezért helyesnek tűnt, és tűnik még most is, felszabadított bennem valamit. Az év egyik legjobb döntése volt. Ez már sokat ígérő, nem?? :)

Aztán jöttek privát visszajelzések a belső körömből... Lám, már ennyit is nyertem a blogommal (más előrelépéseim mellett): elveszett barátok írnak... (Hirtelen milyen ismerős ez a sor... aztán rájöttem, hogy egy régi saját vers sora...) Akkor meg hirtelen feltűnt, hogy én már mióta nem írok verseket... Miért is nem??? :(

Közben ma eszembe jutott, hogy akik az utóbbi időben engem személyesen megéltek, kapcsolatban vannak velem, azok természetesen ismerik az ágak jelentését (lsd Nem volt betervezve) :) rám jellemző, hogy elkezdek egy témát, (ez az ág) aztán pedig elkanyarodok útközben a sok kis ágacskán, és végül egy levélen kötök ki (újabb téma, ami a másikból adódott)... Ez egyszerűen így van. Mert én ilyen kis szeleburdi vagyok hehe. ;)

Szeleburdiságom ellenére családom, a barátaim (és igenis vannak és mellettem állnak, és biztonságot adnak) ott vannak körülöttem. Bár nem éppen 10 vagy 100 km-es távolságban, de megvan a kötelék. Fonjuk, csavarjuk, foldozzuk a kötelet, hogy minél tovább tartson. Dolgozunk rajta. A barátságon is. Nap mint nap. És nagyon jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a nagyvilágban, mint ahogy én azt gondoltam nem is olyan régen. Relativáltam a dolgot. És büszkén mondhatom, hogy több barátom van, mint másoknak ez megadatik. Szerencsés vagyok. :) Köszönöm. (oké, lemászok a színpadról...) Továbbá nagyon köszönöm a tanácsokat, gondolatokat is. (ezt még muszáj volt közbesúgni hehe)

Tudom, nincs okom rá, meg küzdök is, hogy ne is ijedjek meg, ne érezzem magam még kisebbnek másokkal szemben. Csak nehéz - mostanság. Egyszerűen az utóbbi időben leromlott a kártyavár, és  már nem tudom magam áltatni, mint ahogy az részben évekig sikerült. A pszichot én lazán élem meg. Lehet, hogy azért is nem írtam róla többet, mert nekem annyira beletartozik a hétköznapomba, és még csak 4szer voltam. Én szívesen megyek oda, inkább úgy érzem magam, hogy meglátogatok valakit, mint hogy terápiára járok. Alig várom. A hétköznapjaim gondolatvilágának része. Állandóan azon agyalok, miről is akarok még ott "felszólalni" :) Lehet, hogy ezért is nem feleltem meg annak a tipikus leírom-a-terápiámat-képnek? :) nekem hirtelen fel sem tűnt, mit is kellene leírnom...

Az apropó az volt, hogy ideges voltam, nyugtalan, nagyon nehezemre esett lazítani, majdhogynem lehetetlen, sőt, már az olvasás, ami régen kikapcsolt, sem hatott sokáig. Ezeket én vészjeleknek vettem. Továbbá, hogy elkezdtem vissza(be)fordulni a világtól, önmagamba. Jelenleg elrettent a mások elvárása velem szemben (bár ezek nagy része az én agyamban van ilyen nagy, ijesztő léggömbbé felfújva), dehát az elképzelt és a valós veszély ugyanúgy szívdobogással jár, meg nehezen veszel levegőt, és a végén a nap közepén hirtelen reszkettem, nem tudtam leállítani. Pánik, akár telefont felvenni, akár barátokkal skype-olni... Persze, ezek nem halálközeli dolgok, de mivel én tudtam, ez nem normális, nekem ez elég ok volt arra, hogy azt mondjam, irány a doki. És segítség!!! :)

Tudom, hogy sikerül majd ebből a helyzetből kimásznom, de a türelmetlenségem ellenére várnom kell. És várok. Mert ezt a kártyavárat sem 1 hónap alatt építettem fel. Mi több, mégcsak nem is 1 év terméke. És egészségesebb is nem 1 hét alatt hazavágni, anélkül, hogy tényleg le lennének zárva a dolgok.
Én most nagyon túl akarok lépni a szikladarabokon előttem. Csak sokszor nincs energiám, mert néha a hitem is eltűnik. Aztán visszajön. Ez valahogy normális szerintem, hiszen nem lehetek álandóan top-on. :)

Biztosan kifelejtettem még valamit, de most ennyi. Egy struktúrálatlan blognak is vannak előnyei. Jöhetsz-mehetsz, írhatsz, ahogy csak akarsz ;)